Transzba esve– új hullám a globalizált testiparban

Mindenekelőtt

„Covid-19, Második Hullám” – minden bizonnyal így fog bevonulni a történelembe. Ahogy a tavaszi első hullám idején, a kormány ismét megkapta a teljes felhatalmazást a parlamenttől, egyhangú szavazással. Persze a teljes felhatalmazás valójában most sem a járvány megfékezését célzó, ezúttal tragikusan megkésett, mégis kapkodva, előkészítés nélkül bevezetett rendszabályok elfogadtatását szolgálja: ehhez rendelkezésre áll a hatályos Alaptörvény is. A teljes felhatalmazás rendeleti kormányzást, kézivezérelt törvényalkotást, a jog- és intézményrendszer többé-kevésbé akadálytalan „személyre szabását” teszi lehetővé a kormányzó párt és annak legszűkebb vezérkara számára, jól irányzottan éppen olyankor, amikor tényleg mindenkinek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy mi lesz másfél év múlva a választáson, hogy hogy kerül az Alaptörvénybe az ember biológiai neme, valamint az anya és az apa fogalmának meghatározása, és annál is, hogy ki milyen feltételekkel, kinek az engedélyével fogadhat majd örökbe gyermeket…

Kétségkívül hatékony eszköz a rendeleti kormányzás, ha a kormány el akarja kerülni a vitát, és ezzel egyben ellehetetleníteni fontos kérdések tisztázását. Hiszen, ha belemennénk a vitába, nem csak azt kéne kibogoznunk, hogy az embernek hány neme lehetséges, és ebből kire nézve mi következik, hogy a homoszexualitás ragályos-e, hogy a nőket az erőszaktól megvédeni, az áldozatokat hatékonyan megsegíteni, az elkövetőket eredményesen visszatartani hivatott Isztambuli Egyezmény tényleg a gender-ideológia trójai falova-e vagy inkább egy értelmes jogszabály- és intézkedés gyűjtemény, amelyet bármely állam sikerrel alkalmazhat a köz javára – ha netán ez volna a célja –, hanem azt is át kéne gondolnunk, hogy valóban mindent elkövet-e az állam a gyermekek és a nők védelmében, tesznek-e például eleget azért, hogy kevesebb gyerek várjon örökbefogadásra, hogy visszaszoruljon a nőket és gyermekeket érő brutálisan tömeges szexuális és egyéb erőszak, röviden: hogy ne csak a jéghegy csúcsát reszelgessük, hanem foglalkozzunk az alapokkal is.

De tisztázás nem folyik, vita nincs, így megoldás sem lesz, kormányzati akarat híján nem is lehet. Szétforgácsolt médiaterünkben külön-külön buborékokban tárgyalják amúgy is egymással egyetértő partnerek azt, amin nincs mit vitatkozniuk. Kormányoldalon ezt, ellenzék-oldalon amazt.

Az itt következő dolgozatot még a nyáron írtam, a „Covid-19 Első Hullám” végén, naivul remélve, hogy immár megnyílik a lehetőség a vitára: két választás között egy pillanatra elcsitul a pártpolitikai harctér és olyasmiről is lehet beszélni, amiről máskor nincs idő még gondolkodni sem.

Bevezetés

Az alábbiakban az egész világot átjáró, globális húspiac marketingjébe, valamint PR-tevékenységébe nyerünk villanásnyi betekintést. Ez a húspiac nem élelmezési célokat szolgál, az árucikkek alapanyagát nem a mezőgazdaság termeli ki. Ez a húspiac humán matériával dolgozik: emberi testekkel; itt-ott – a könnyebb fogyaszthatóság kedvéért – lélekkel leöntve.

Maga a piac a szexipar ágazatainak termékeit és szolgáltatásait kínálja az emberi szaporítószervek legkülönfélébb célú és módozatú felhasználása révén. Az árufelhozatal bőséges utánpótlásához kellő számban és sűrűségben állnak rendelkezésre a sérülékeny, elnyomott, remény és lehetőség nélkül élő, rászoruló, félrevezetett, becsapott, traumatizált, kiszolgáltatott emberek: elsősorban, de nem kizárólag nők, gyerekek, fiatalok. Látnunk kell ugyanakkor, hogy a fizetőképes keresletet támasztó fogyasztók is, nem mintha egy kalap alá kéne vennünk őket az áldozatokkal, többnyire durván manipulálva vannak.

A marketing – vagyis a piac megdolgozásának – szerepét nagy általánosságban a világ egyik legjövedelmezőbb gazdasági ága, a pornográfia játssza el. A PR (public relations, vagyis az iparág környezettel való elfogadtatása, rokonszenvessé, ismerőssé tétele) az ideológia, a jog, a politika, és mindezek buzgó szolgálóleánya: a média feladata.

Genderprobléma

Kormányzó pártjaink már az elsőhullámos koronavírus-veszélyhelyzet alkalmával kieszközölt, teljes kormányzati felhatalmazás örve alatt beterjesztett, szerteágazó tematikájú salátatörvény eldugott, 33.§-ával – habár az éj leple alatt, csöndben, egy csapásra szerették volna megoldani az egész úgynevezett „genderproblémát” – magukra zúdították az ellenzéki pártok, a jogvédő szervezetek, transz-aktivisták és a közösségi médiumok népe egyöntetű haragját.

A vitatott paragrafus ugyanis azt rögzíti, hogy a személyazonosító adatok nyilvántartása tartalmazza az érintett személy születési nemét, amelyet a születéskor az elsődleges nemi jelleg, illetve kromoszóma alapján határoznak meg, és hogy ezt az adatot a továbbiakban nem lehet megváltoztatni. A 33. § rendelkezik továbbá arról is, hogy az újszülött személynevét (azaz utó- vagy keresztnevét) csak a Nyelvtudományi Intézet által vezetett utónévjegyzékből lehet választani (ez ugyanis egyértelműen elkülönítve tartalmazza a férfi és női neveket). Ugyaninnen lehet esetleges névváltoztatás esetén is az új személynevet kiválasztani, de ennek is harmonizálnia kell az érintett személy anyakönyvben nyilvántartott nemével.

Az új jogszabály tehát kizárja az anyakönyvben és az ezen alapuló személyi iratokban az érintett személyek biológiai nemére vonatkozó adatok (a nem megnevezése, illetve a név ezzel azonos nemre utaló jellege) megváltoztatását.

A felháborodás óriási. Képviselők, jogvédő szervezetek, transz emberek és velük, illetve mozgalmaikkal szimpatizáló aktivisták, újságírók jelentik ki sorra, hogy ez az intézkedés porba tiporja a transz emberek méltóságát, veszélyezteti társadalmi beilleszkedésüket, amúgy is nehéz, szenvedésteli életüket tovább nehezíti, oka és alapja az őket érő diszkriminációnak.

Miért probléma ez? Mibe fáj az államnak, ha István holnaptól Ilona, ha Elvira holnaptól Elemér? Kit zavar ez? Teszik fel a kérdést. Miért kell olyan törekvéseket csírájukban elfojtani, amelyek tulajdonképp senkinek nem ártanak („tulajdonképp senkinek se ártanak” – erre még visszatérünk), végtére is magánügy, az ember legintimebb magánügye, hogy kinek-minek érzi és vallja magát, és az aztán már tényleg senkire nem tartozik, hogy valaki mit hord a nadrágjában/szoknyája alatt.

Mibe fáj?

A parlamenti vitában felszólaló ellenzéki képviselők pitiáner rosszakarattal, eleve hátrányos helyzetű emberek teljesen fölösleges, adminisztratív kínzásával vádolják az új jogszabályt előterjesztő (és aztán megszavazó) kormányzó pártokat.

A transznemű emberek, és szószólóik, egyes jogvédő szervezetek, illetve újságok, portálok pedig elmagyarázzák a kedves olvasóknak, hogy az nem demokratikus dolog, hogy születésünkkor ránk erőltetnek valamit, amit kisbabaként teljesen kiszolgáltatottan, passzívan vagyunk kénytelenek eltűrni, s azzal, hogy születésünkkor egyszerűen „besorolnak minket a nemi kategóriák valamelyikébe”, valójában kivonják ellenőrzésünk alól saját nemi identitásunk meghatározását. Az itt általában következő, a nemi fluiditást, változatosságot, a nemi hovatartozás kívülről eldönthetetlenségét alátámasztani hivatott, tudományosnak szánt érvelés többnyire átcsúszik annak taglalásába, hogy bizony nem mindenki születik egyértelmű hím- vagy női nemi jellegekkel, sőt, a kromoszómák se minden egyes esetben felelnek meg az „isteni szabványnak”: vannak egyedek, akik sejtjeiben a 23. kromoszómapár nem XX (nő) vagy XY (férfi), hanem valami más kombinációt mutat, esetleg nincs is nemi kromoszóma1. Az ember tehát nem csak par excellence nő és férfi lehet, hanem rengeteg minden más is.

 

1 Ezen kívül, kromoszómától függetlenül is, akadnak emberek, akiknek valamilyen fejlődési rendellenesség miatt nem fejlődött ki megfelelően valamely belső vagy külső nemi szervük. Az összes valamilyen nemi szervre vonatkozó rendellenességgel született, plusz a kromoszóma-eltéréssel született személyek arányát együttvéve egy és két százalék közé teszik. Ezek nem mind interszexuálisak, bár a transzmozgalom hívei szeretnek erre a számra hivatkozni (egyben azt hangoztatni, hogy ez a másfél százalék nagyjából annyi, mint ahány vörös hajú ember él a Földön – szerintük tehát 100 milliónál is több).

Mondják. De mi azért tudjuk, hogy a transznemű emberek egészen más kategória, mint az interszex (régebbi megnevezéssel: hermafrodita) emberek. Persze az ő helyzetük is rendkívül nehéz, és a 33.§ valóban felveti azoknak a kérdését, akiket valahogy anyakönyveztek születésükkor, azután viszont, például a pubertás során, kiderült, hogy mégis a másik nemhez tartoznak valójában (mármint biológiailag, nem pedig identitásilag). De ők tényleg nagyon kevesen vannak! (A tényleges interszexuálisok, vagyis a kromoszóma-eltéréssel születettek arányát a komolyabb kutatások 1 és 2 ezrelék közé teszik.2 )

 

2 Összehasonlításképp: az ember olyan élőlény, amely környezetét többek között látással, hallással érzékeli. Egyébként vannak, akik siketen, vakon születnek (arányuk külön-külön is messze felülmúlja a kromoszóma- vagy nemiszerv-rendellenességgel születettek arányát): ők a környezet érzékelésének vagy az egyik, vagy a másik útját kénytelenek nélkülözni. Ők fogyatékkal élnek, ám ez a körülmény mit sem változtat azon, hogy Az Ember Mint Olyan: szemével lát és fülével hall.

Mi azonban a transzszexualizmusról, a transznemű emberekről (és nem az interszex emberekről) beszélünk, a vita az ő helyzetükről, az ő nemi önmeghatározásuknak az elismeréséről vagy el nem ismeréséről, illetve a nemváltás három fázisának a lehetővé vagy lehetetlenné tételéről folyik. A három fázist az Index.hu videóriportjában az ismert transz-aktivista, Ördög Ivett ismerteti, megjegyezve ugyanakkor, hogy tudomása szerint nincs olyan transz ember, aki mind a három fázison keresztülment volna (???). Ezek: 1. szociális tranzíció – amikor az ember a környezete számára a másik nemhez tartozó emberként jelenik meg (ami lehet „előbújás” vagy épp ellenkezőleg: elbújás, másutt, más emberként való megjelenés), ez jellegzetesen a másik nem külsődleges jellemzőinek a magára öltését jelenti: haj, smink, öltözet, magatartás, és annak megkívánása, hogy őt egy, az eredetitől eltérő, másik néven nevezzék. 2. Jogi tranzíció – ennek lehetőségét szünteti meg a jövőre nézve (de visszamenőleg természetesen nem) az ominózus 33.§ –, ami pusztán annyit tesz, hogy az érintett megváltoztattatja az anyakönyvi bejegyzés nemre és személynévre vonatkozó adatait, s attól fogva ő hivatalosan a másik nemhez tartozik. 3. Orvosi tranzíció. Ehhez – a hormon„terápiához”, a sebészeti, ún. „nemi megerősítő” műtétekhez, illetve ezek legalizálásához többnyire szükség van, vagy legalábbis előnyös, ha a második fázis, az anyakönyvi bejegyzés már bekövetkezett. Ugyanakkor tudjuk, hogy a transzneműségnek nem feltétele, hogy bármilyen orvosinak mondott beavatkozásra is sor kerüljön.

Transznemű az, aki annak vallja magát. És itt gyorsan jegyezzük meg, hogy a magyar törvények – így a Büntető törvénykönyv és pl. az Egyenlő bánásmódról szóló törvény is – kifejezetten tiltják a hátrányos megkülönböztetést sok egyéb mellett az érintett személy nemi identitása miatt is. Azokat az aggodalmakat tehát, amelyek szerint az új jogszabály szabadjára engedné a transzneműek elleni megkülönböztetést, el kell oszlatnunk: ettől a változástól nem lesz rosszabb a helyzet, mint amilyen most.

Miért probléma tehát? Miért zavarja az államot, ha változhat az anyakönyvi bejegyzés? Elmegy a transz ember az anyakönyvi hivatalba (pszichológus támogató véleményével a zsebében), és nyilatkozik, hogy ő nemileg nem ez, hanem amaz, kéri szépen a nem rubrika tartalmának megváltoztatását és személyi okmányainak új utónevére történő kiállítását. Fáj ez valakinek?

Hát fáj.

Fáj a népességstatisztikának, az egészség-statisztikának, a bér- és munkaügyi, oktatási, lakhatási statisztikának, fáj az égvilágon minden (lett légyen az a legjobb indulatú, legemberbarátibb és legfejlődés-pártibb) nyilvántartásnak. Fáj az egészségügyi és szociális ellátásnak, a gondozószolgálatoknak (tényleg nem akarok belemenni a részletekbe, de el lehet gondolkodni azon, mi lesz az emberrel akkor, amikor már százéves és gondozásra szorul és az van odaírva, hogy nő/férfi és mondjuk katéterezni, pelenkázni kell…). Fáj továbbá a bűnüldözésnek és még ki tudja, hányféle társadalmi alrendszernek.

Gondoljunk bele, miféle állam az, amelyik kiengedi a kezéből a nyilvántartásokat, amelyeket immár három-négy-ötszáz éve vagy még régebben gyűjt, ápol, gondoz és frissít?

(Miért ne lehetne itt kompromisszumot kötni? Azért harcolni, hogy az érintett felvehessen MÉG EGY nevet, hogy a nem-rubrika fölé az legyen csak beleírva, hogy „eredeti/születéskori” neme? A transz ember hívathatná magát annak, aminek akarja, az orvos nem diagnosztizálná félre, azt híve, hogy nem ahhoz a nemhez tartozik, amihez, a környezete pedig tudhatná, amit amúgy is tud: mert tudja, kérlek szépen, kedves transz barátaim, ehhez nem is fér kétség. Ez most tényleg csak egy javaslat.)

Egy transznemű ismerősömmel, barátommal folytatott vita során én úgy érveltem – ahogy itt is –, hogy az anyakönyvi nyilvántartásban rögzített nem (és kor) adat megváltoztatása összezavarja a statisztikát, ami szerintem szakmai hiba. (Amúgy is romokban hever a statisztika iránti bizalom szerte a világon, de ha már az alapadatok tény-jellege is kétségessé válhat, igazán nem tudom, hogy mire lehet ezek után támaszkodni bármiféle fontos társadalmi folyamatok tervezése és értékelése során.) Vitapartnerem, aki természettudományos képzettségű lévén egyáltalán nem tartotta érdektelennek a szempontot, amit felvetettem, mégis azt válaszolta erre, hogy annyira csekély az érintett emberek száma és aránya, hogy nincs az a statisztika-alapú társadalom-elemzés vagy tervezés, amit ez meg tudna zavarni. Egyszerűen elenyészően kis létszámú embercsoportról van szó. Így érvelt. Nagyvonalúan eltekintett attól, hogy ha valóban kevesen is vannak, akik megváltoztathatják alapvető adataikat a nyilvántartásokban, s így a statisztikákban is, már ez a tény önmagában hitelteleníti az adatokat, fellazítja a valóság és annak leképezése közötti összeköttetést. Más szóval: ha a nem adata megváltoztatható, akkor más adat is. Miért is ne? Ha kevés adat megváltoztatható, akkor – megfelelő érdek és érdekérvényesítő erő esetén – több, sőt sok is. Miért is ne? Ki vonja meg a határt?

Sok vagy kevés

Mindenesetre nézzük, hányan vannak: sokan vagy kevesen? Az Egyesült államokban pár év alatt megkétszereződött a transz lakosság száma, aránya. A Kaliforniai Egyetem (Los Angeles) – UCLA – kutatócsoportja 2016-ban 1,4 millióra teszi a transznemű emberek létszámát az USA-ban. Ugyanez az adat öt évvel korábban 700 ezer fő volt. Mi lehet ez? Génmutáció? Mégpedig tömeges? De hiszen ennyi idő nem elég arra, hogy demográfiai változás következzék be! És a részletek? Az afroamerikai, avagy fekete, továbbá a latino vagy spanyol eredetű lakosság körében 0,8, a fehérek körében csak 0,3% a transz populáció becsült aránya. Egyes déli államokban 0,8, egyes északi államokban 0,3%, a fiatal (18-24 éves) felnőttek körében 0,7, a 65 felettiek között 0,5% az előfordulásuk. Most akkor mi ez? Valamilyen arányban előforduló változat (mint a vörös hajúaké, a balkezeseké, avagy az interszexuálisoké), esetleg rasszhoz, bőrszínhez, földrajzi helyhez, netán korhoz kötötten kialakuló állapot? Vagy politikai hagyományokhoz (déli vs. északi államok) társuló jelenség?

Ausztráliában a 2016-os népszámlálás alkalmával kérdeztek rá először a nemi identitásra, illetve a transzneműségre. A 25 milliós, földrésznyi országban a népszámlálás ezerkétszázhatvan (1260) ún. eltérő nemű, ill. nemi identitású személyt talált, akiknek kb. 13%-a vallotta magát transz férfinak vagy transz nőnek, további 13% csak úgy transznak vagy transzneműnek, közelebbi pontosítás nélkül. Tehát 328 ember. Ez a hatalmas szám nyilván megfelelően indokolja a törvénymódosítást, amely szerint a személyi adatokban harmadik nemet is meg lehet jelölni, illetve magyarázza a gyors felfutást a terhes, gyermeket szülő, esetleg szoptató kispapák létszáma tekintetében is. Persze lehet, hogy az első népszámlálás még készületlenül érte a transznemű polgárokat, egyesek nem merték megmondani az igazat, mások esetleg nem is realizálták még, hogy ők micsodák is valójában. Mondjuk, ha kétszer… ötször… tízszer ennyien vannak igazából: tehát egyenesen 3280-an a 25 millióból? Az már ok a törvénymódosításra? A vécéhasználat országos szintű átszervezésére? A sport-részvételi szabályok módosítására, az Ausztrál Pszichológiai Társaság részéről a transznemű gyerekek felismeréséről, elismeréséről, elfogadásáról stb. szóló bulletin kiadására?

Ha tehát annyira kevesen vannak, mint ahogy azt az én transznemű barátom gondolja (és ahogy a statisztikák jelenleg mutatják), akkor nem világos, miért is kell az ő igényeik szerint (vagy mint újabban nálunk, épp azokkal szemben) módosítani bármely állam törvényeit. Ha a transzneműség olyan ritka, mint a fehér holló, akkor miért kell egyáltalán állami szinten sőt, nemzetközi ajánlások, egyezmények szintjén foglalkozni vele? Miért nem hoznak törvényeket például a balkezesekkel kapcsolatban? Balkezesből bizonyítottan – s ez alsó becslés – legalább tízszer-húszszor-harmincszor annyi van, mint transzneműből. Van arról az olvasónak fogalma, hogy a mindennapi életben – még ma is, amikor már állítólag tilos a balkezes gyereket erővel jobbkéz-használatra szoktatni – mennyi hátrány ér egy balkezest? Az evőeszközök, az ollók, a kilincsek, a csengők, konzervnyitók, a csavarmenetek, a közlekedés, hangszerek, a szerszámok, a világítás… (nem is beszélve a csúfolódásról), és még megannyi más dolog: egytől egyig a jobbkezesekhez vannak igazítva. A társadalmi hátrányok versenyében azért a balkezeseknek is lehetne pár szavuk! Mégsem hallani, hogy a törvényhozásban balkezes-képviseletnek is lennie kéne…

Állapot?

Az ellenzék, a sok jogvédő szervezet, a transz-aktivisták és támogatóik, valamint a nagyon progresszív és toleráns sajtó arra hivatkozik, hogy a transz mivolt egy állapot: az ember egyszerűen ilyen és kész, sose volt más (legfeljebb nem tudott róla), és ha a hatalom megtiltja, hogy az legyen, akként éljen és akként nevezze, szólíttassa magát, ami – más szóval, aminek megéli a nemi identitását –, akkor ezzel a legalapvetőbb személyes jogaiba tipor bele.

Darázsfészekbe nyúltunk. Vay Blanka transz aktivista például a SzabadNem Blogon megírt dühös pamfletjében a transzkritikus (ami nekem „-kritikus”, az neki „-fób” – vagyis „-gyűlölő”) feministákra utalva így fogalmaz: „A valamiért baloldalinak tekintett transzfób feministáknak most kényelmes szerep jut: elég csendben nézniük, ahogy a fasiszta kormány elvégzi, amit ők szerettek volna.

Vay humoreszkje egy a Mandinerben megjelent cikket parodizál. A tudósítás egy neves amerikai transznő beszámolóját ismerteti arról, miért és hogyan lett transz, miért és hogyan bánta ezt meg és próbál meg ismét férfiként élni, és most miért és hogyan küzd a transzmozgalom ellen. A paródia – az ominózus 33.§ fő felelőseként ismert Semjén Zsoltra utalva – egy bizonyos fideszesből nem fideszesbe (vagy fordítva? nem értettem meg világosan) át- és visszatranzícionáló „Tömjén Zsolt” ál-vallomása. Vay szerint tehát a transzneműség olyan, mint egy politikai álláspont. Az ember egy ideig fideszes, aztán nemet, akarom mondani nézetet vált, és baloldali lesz, vagy fordítva. Vay számára ezek szerint a nem: maximum világnézet kérdése volna.

Én ezzel nem tudok egyetérteni. De szerintem ő sem.

A transzmozgalom (ha jól értem), úgy értelmezi a nem, pontosabban a nemi hovatartozás fogalmát, mint valami benső igazságot, megélt élményt. De hogy pusztán vélemény, nézet volna, azt nyilván Vay Blanka lenne az első, aki kikérné magának.

Az ő megbélyegző megnevezésük szerinti TERF-ök (Trans-Exclusionary-Radical-Feminists, legyen a betűszó magyarul pl. TESZF: Transzokat-Elutasító-Szélsőséges-Feministák) – s velük mindazok, akik agyában még maradt egy védett zug a józan észnek – ellenben ragaszkodnak ahhoz, hogy az ember neme az adott személy tudatától, érzelmeitől, megélésétől, akaratától, szándékától, politikai hovatartozásától, hitétől, erkölcseitől stb. független biológiai, testi adottság.

Itt jegyezzük meg, hogy ebben a vonatkozásban az ember a természet szerves része: ha úgy tetszik, a teremtés, ha meg emígy, akkor az evolúció terméke. A kétnemű valóság szempontjából lényegtelen, hogy melyik úton képzeljük el az emberiség létrejöttét.

Fekete-fehér, i-gen-der?3

 


3 Ugye érted a viccet, kedves Olvasó: a Fekete-fehér-igen-nem egy gyermekjáték, amelyben az a szabály, hogy bizonyos triviális szavakat nem szabad kimondani.

Maga a biológiai nem tehát rideg, érzelemtelen valóság, a faj szaporítását szolgáló bonyolult külső, belső szerv- és endokrinológiai szisztéma, amelyre koroktól és társadalmi berendezkedésektől függően a történelem során rendkívül sokféle társadalmi-nemi (gender) jellegzetesség, tulajdonság, elvárás, szerep, viselkedés, külsőség, szokás, rítus … stb. tapadt. Ezek közé tartoznak azok a külsőségek, amelyek alapján, ha az ember az utcán megy és meglát egy másik embert, azonnal beazonosítja, hogy nőt vagy férfit (lányt vagy fiút) lát. Amíg egyáltalán nincs az amúgy takarásban lévő nemi szerveken kívül más látható különbség a két nem között (ez a csecsemőkorra tehető kb.), addig a gyermek környezete rózsaszín (ez a mi, nyugati kultúránkban kb. száz-százötven éve lányt jelent), illetve világoskék (ez pedig fiút) ruhácskákat és takarókat biggyeszt rá, hogy mindenki, legelsősorban pedig ő maga megtudja, hogy ő tulajdonképp melyik genderhez is tartozik. Persze emlékszünk: régebben (a huszadik század elejéről felmaradt családi fényképek tanúsága szerint) az egész kicsi gyerekeket nemüktől függetlenül gyakran (mai fogalmaink szerint) lányként kezelték: vagyis szoknyaszerű holmiban járatták és hagyták megnőni a hajukat. De ez a jelek szerint nem osztott-nem szorzott: az emberiség szemlátomást fennmaradt, a fiúk nem lettek lányok, a nemek nem mosódtak össze. Csak könnyebb volt pelenkázni a még nem szobatiszta babákat…

Adva van tehát a szinte hézagmentesen kételemű biológiai nem: a már jelzett, szervekből és működő szisztémákból álló szaporító apparátus, amelynek láttán fejletlen állapotban is tökéletesen beazonosítható: fiúcsecsemővel, avagy leánnyal állunk-e szemben. A már említett 1-2 ezreléknyi kromoszóma-eltéréshez hozzá kell venni a bármilyen más fejlődési rendellenességet és eltérést, esetleg sérülést vagy más úton szerzett veszteséget, és még mindig ott az emberiség 98,5%-a, s ennek minden tagja biológiai, tehát szaporodástani szempontból vagy férfi, vagy nő.

De nem biztos, hogy így is érzi magát.

A transzmozgalom álláspontja szerint a nemi identitás az emberrel veleszületett, első ránézésre esetleg nem is látható belső tulajdonság – olyan, mint a zenei hallás vagy a hajlékonyság –, amely akkor is megvan, ha nem fejlesztik, ha nem adnak nevet neki, s amennyiben az egyénnek olyan balszerencséje van, hogy ezt az identitást egy látszólag ellenkező nemű testbe pottyantotta bele a természet/teremtő, akkor létrejön a nemi diszfória. Az érintett egyén zavarban van, nem érzi azonosnak magát önmagával, szenved, gyűlöli testét, pontosabban annak nőies/férfias vonásait, ill. ezek hiányát… (Mint akármely kamasz, teszem hozzá halkan.)

Miből is áll össze az ember identitás-palettája? Egy kisgyerek mindenesetre előbb tudja tévedés nélkül megállapítani, hogy valaki gyerek vagy felnőtt, férfi/fiú vagy nő/lány, mint hogy magyar vagy más nemzetiségű, városi vagy vidéki, szegény vagy gazdag, polgár vagy paraszt, jobb- vagy baloldali, hívő vagy ateista, ezen belül keresztény-, zsidó- muszlim- vagy egyéb-gyökerű (hogy Fradi- vagy MTK-drukker-e, azt már meg se említsük itt) – pedig ezek is mind-mind identitásunk szerves részei. Az identitás: – a vallási, az anyanyelvi, a világnézeti stb. – szocializációs termék. A nemi is. Így tehát per definitionem nem is lehet velünk született.

A nem (a biológiai) azonban adottság.

Jobban tesszük tehát, ha nem keverjük a biológiai és a társadalmi nemet. Azt, hogy valakinek milyen szaporítószerv rendszere van – hím vagy nő – nem lehet megváltoztatni. NEM. Elrontani el lehet. De ezt – a működő, egészséges szerveket és ezeket (valamint a bonyolult összefüggésrendszeren keresztül az egész emberi szervezetet) üzemeltető hormonrendszert – levágni, kivágni, beültetni, leállítani és stimulálni, azaz szétzilálni, megcsonkítani: ne nevezzük már „terápiának” és „megerősítésnek”, ha szabadna kérnem. Én még olvastam Orwell 1984 c. regényét:

A HÁBORÚ: BÉKE

SZABADSÁG: SZOLGASÁG

A TUDATLANSÁG: ERŐ4

 

4 George Orwell: 1984. Európa, 2001. Ford.: Szíjgyártó László.

A nem (a biológiai nem) tehát nem élmény, hanem tény.

Szomorú vita ez. Arról folyik, hogy mi az igaz, mi a tény, mi a valóság. A transz-mozgalom, valamint a képviseletére és támogatására szegődött pártok, politikusok, mozgalmak, jótékonykodó támogatók és sajtó szerint az igaz, a való, a tény az, amit az adott egyén annak tart. A TERF-ök (és más közönséges halandók – ideértve a tudományukra valamit is adó tudósokat is) szerint pedig az, ami akkor is van, ha te nem tudod, nem látod, nem hiszed, nem akarod.

Kitérő: csak a nem?

Fel kell tennünk a kérdést: csak a nem? Mi a helyzet például a testmagassággal? Az változtatható? Ma előnynek számít, ha az ember magas… Hm? E sorok írója például alacsonynak számít (még ment is össze, életkori okokkal összefüggésben, az idők során). Esetleg mondhatom én azt, hogy 170 cm vagyok? Jobban érezném magam úgy… Apropó, életkor. Az már tényleg csak megélés kérdése. Például a kedves olvasó, ha rám nézne, egész biztosan, de tényleg egész biztosan jó pár, esetleg öt-tíz évvel is fiatalabbnak gondolna, mint amennyi – az anyakönyvi bejegyzésem szerint – vagyok. Már eleve három héttel később kellett volna megszületnem! (Kicsit koraszülött voltam, állítólag.) De hol van az megírva, hogy pont akkor, abban az évben? Elég kínos egyébként, ha kimondom, hány éves vagyok (ŐSZERINTÜK), hiszen – és most itt leteszem a nagyesküt, tényleg, őszintén: – én sokkal fiatalabbnak érzem és élem meg magam, mint amennyi az útlevelemben/személyimben/lakcímkártyámon szereplő adatból következne.

Mi szól tehát amellett, hogy csak, kizárólag az ember neme, az arra vonatkozó adat legyen megváltoztatható? Az életkor miért nem? És a magasság? Mennyivel nagyobb probléma valakinek kioperálni az összes nemi szervét, helyettük másikat fabrikálni, továbbá élethossziglan hormonozni, mint betoldani öt-hat centi titánt a lábszárcsontjába? Vagy egy-két pótcsigolyát? (Na? Ki tudja fejből megmondani, hogy hány csigolyának kell ott lenni – én nem – utánanézni tilos)?

Diszfória

Vannak, ráadásul valami rejtélyes ok(?) miatt az utóbbi években egyre többen és többen, akik már egész kicsi gyermek-, vagy esetleg kicsit nagyobb korukban, némelyek tizenévesen, mások már felnőttként, és nem kevesen kifejezetten idős korban ráébrednek, hogy testük és „igazi”, megélt nemük nem egyezik egymással. Rettenetesen érzik magukat, iszonyatosan szenvednek. Úgy érzik, le kell hántaniuk magukról a bőrüket, minden porcikájuk tiltakozik az ellen, hogy ők fiúk/férfiak, vagy lányok/nők legyenek: hiszen meggyőződésük, hogy NEM AZOK. Ezt az érzést, ezt a lelki állapotot, a saját biológiai (ahogy ők szeretik mondani: „születésükkor nekik tulajdonított”) nemükkel való össze-nem-illést nemi diszfóriának (kellemetlen közérzet) nevezi a pszichológia. Hogy ez mentális betegség-e, avagy sima „eltérés”: vitatják. A betegségek nemzetközi osztályozási rendszerének (BNO) jelenleg érvényes, 10. kiadásában magyarul nemi identitászavar néven a mentális betegségek között szerepel. Ugyanakkor az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 2018-ban kiadott új, 11. BNO-változatban (amely 2022-től lesz hatályos) már nem ezen a néven és nem a mentális betegségek között, hanem nemi inkongruencia néven és a szexuális egészséggel összefüggő állapotok kategória alatt fog szerepelni.

Azzal tehát, hogy a nemzetközi egészségügyi normákat megalkotó WHO a nemi diszfóriát identitászavarnak vagy össze-nem illésnek (inkongruencia) nevezi-e, egyben azt is eldönti, hogy mentális betegséggel vagy csupán mássággal állunk-e szemben, mert ha az előbbiről van szó, akkor az érintettek terápiára, gyógykezelésre szorulhatnak, ha viszont az utóbbiról, akkor… akkor… akkor… akkor…, mint látni fogjuk: szintén.

Az én véleményem az, hogy az egyén biológiai nemétől eltérő nemi identitás: hiba. Értem, személyes ismerősök révén magam is látom, illetve olvasom sok-sok cikkben, leírásban, hogy ez az eltérés nagyon nagy szenvedést okozhat az egyénnek. Borzalmas érzés lehet nem annak lenni, akinek tartjuk magunkat. Elhiszem, nem vitatom, hogy az érintettek többnyire őszintén és meggondoltan, megélten tekintik magukat a másik nemhez tartozónak. Nem formálnék véleményt arról, hogy szükséges-e pszichoterápiát, gyógyszert igénybe venniük annak érdekében, hogy elmúljon ez a „probléma”. Nem is biztos, hogy el kell mulasztani: aki jól érzi magát a „másik” nemben, azon nincs mit terapizálni.

Van, aki nem is kér sem hormon-, sem sebészeti beavatkozást: ő egyszerűen másnemű, máshogy öltözik, környezetével máshogy nevezteti magát (ezt szociális tranzíciónak hívjuk); minálunk, Magyarországon, újabban legálisan ennél nem lehet tovább eljutni. Más országokban – van, ahol igen, van, ahol nem – a név- és adatváltoztatáshoz nincs szükség test-átalakításra, elég, ha az ember kijelenti, hogy ő másnemű, s meg is kapja az áhított új nevet, bejegyzést a személyi adatokba, nyelv- és kultúrafüggő, hogy ez még milyen szóhasználattal, milyen további lehetőségekkel jár.

Esetleg nők iránt vonzódó nőként jelentkezhet a leszbikusok kulturális és érdekvédelmi szervezeteibe kicsit – hogy is mondjuk: – „szocializálni”. Mindenesetre van, ahol használhatja a másik nem öltözőit, vécéit, indulhat a versenyeiken (és ha transz nő, akkor nyerhet és megérdemelten viheti pl. a hallgató nőknek szánt egyetemi sportösztöndíjakat, ha pedig transz férfi, akkor mondjuk a férfi csipkeverő versenyben van esélye jelentősebbet kaszálni), nemi erőszak vagy gyilkosság miatti börtönbüntetésének letöltése során kis etyepetyére vágyván bejelentheti, hogy ő valójában nő, és kérheti áthelyezését a női börtönbe (meg is kapja, és az ott raboskodó nők és szolgálatot teljesítő női börtönőrök is bízvást megkapják a magukét), valamint jelöltetheti magát a nemekhez kötődő érdekvédelmi szervezetekbe vezetőnek. Sőt: testhezálló kötött ruhácskában, karcsú lábán magassarkú topánkával, hasa alatt domborodó pénisszel, felette ugyancsak domborodó keblekkel elnyerheti első nyíltan transzként New York város egyik feketék és latinók által lakott kerületének demokrata pártvezetői tisztjét, kitúrva onnan a színes bőrű női jelöltet, töröltetheti a százéves szüfrazsett-vívmányt: az egy-férfi-egy-nő szabályt, helyette a két különböző nemű (bármit jelentsen is ez) jelölt állításának szabályát vezetve be, és Twitteroldalán5 biztosíthatja olvasóit, hogy minden TERF és SWERF6 továbbá truscum7 leszophatja az ő nőifaszát (én kérek elnézést).

 

5 Ezt a profilját a remek fotóval és kedves invitációval együtt törölte sajnos, de nekünk van egy képernyőfotónk azért…

6 Sex Worker Exclusionary Radical Feminist (Vagyis azon elvetemült feministák, akik szerint a prostitúció nem munka.)

7 Truscum = igazsággeci: azon gonosz transzneműek elnevezése, akik szerint a transzneműség elengedhetetlen feltétele a nemi diszfória megléte.

Segíteni

De sokan nagyon szenvednek. És a szenvedő segítségre szorul. Manapság, egy ideje, mióta az orvostudomány kifejlesztette a hormonok szintetikus, in vitro előállításának számos módszerét, mióta a plasztikai sebészet öregből fiatalt, feketebőrű Michael Jacksonokból orr, fül és arc nélküli, ám annál fehérebb fehért tud varázsolni, immár pénz és akarat kérdése csupán, hogy azzá legyünk – látványra legalábbis –, amivé csak akarunk. És szépen sorakoznak az orvosi szaklapokban, egyetemi tananyagokban, diagnosztikai kézikönyvekben a hümmögő fontolgatások arról, hogy hát… ha egyszer ettől jobban van – márpedig egyes adatok szerint igenis jobban van –, akkor úgy látszik, a hormon„terápia” meg a „nem-megerősítő műtétek” (sora, sorozata – nota bene –, végeérhetetlen tortúrája) indokolt lehet (lásd például az Orvosok Világszövetségének 2017-es állásfoglalását).

Tényleg indokolt? Mi indokolhatja hát, hogy a gyógyításra, a betegségmegelőzésre szerződött orvosok hormonokkal, a hormontermelést gátló, illetve serkentő szerekkel, továbbá szervsebészeti (le- és kivágás) és plasztikai sebészeti (úgy csinálás, mintha) eljárásokkal próbálják amúgy fizikailag egészséges, ám lelkiekben súlyosan szenvedő emberek állapotát „javítani”? Ezt nevezzük segítségnek?

Purgát-döfét-szurát!, harsogja az ősi orvosi eskü remekbe szabott parafrázisát a Képzelt beteg kirurgus- és patikus-kórusa Molière háromszázötven éves darabjában: „egyét és igyát!” – kacsint, és a zsebét csörgeti.

Nincs új a Nap alatt.

Kis (szak)irodalmi kitérő 8

 

Valamennyi kirurgus és patikus nagy tisztelettel
ütemre bókol Argannak
9

Baccellierus

Spectabilis fődoktorok,
Kiket tisztel has és torok,

Volnék nagy ostoba, azaz, hogy ostobusz,
Sőt marhusz, barmusz, asinusz10
Ha csak megpróbálnám a ti
Hireteket megtoldani,
Mert csak bolond öregbíti
Víz-csöppel az Oceánuszt,
Mécslánggal a napsugáruszt,
Virágokkal a tavaszuszt,
Csillagokkal az éjszakuszt,
Ergó és summa summárum,
Igy csak szimpla hódolátum,
És reverenciám ajánlum,
Mert nektek, most tudom csak,

Többel tartozom, mint saját atyuszomnak,
Sőt, deusz meuszomnak,
Mert általuk csak ember lettem akkor,
De tőletek virradt reám a jobbkor,
Mert általatok lettem íme doktor!
Szervusz magnusz, hálában usz
A szívem, rectusz dominusz,
S e hála örökkévaló lesz,
Akár a tempora s a móresz!

CHOrus

Vivát, vivát, vivát, vivát, százszor vivát!
Nem tett az uj doktor semmi hibát.


Ezer évig vivát és egyét és igyát,
Purgát, döfét, szurát!

 

8 Molière: A képzelt beteg, III. közjáték – részlet (Illyés Gyula fordítása)

9 Argan: maga a képzelt beteg

10 asinus = szamár (latin)

Az ún. orvosi tranzícióról

A Fejlett Nyugat legtöbb államában, valamint a sajnálatos módon Fejletlen Kelet és Dél további államaiban a nemi diszfóriától szenvedő emberek tehát, követve az orvostörténelem legdicsőbb korszakainak iménti „Kis (szak)irodalmi kitekintőnkben” bemutatott hagyományait, amennyiben ezt kérik (illetve amennyiben szüleik ezt kérik, vagy ha azok nem tudnak róla vagy ellenzik, akkor esetleg ők maguk, bár kiskorúak, de azért egyes országokban így is kérhetik), országonként változó feltételekkel juthatnak hozzá előbb a másodlagos nemi jellegek (mellek, izomzat, szőrzet, zsírpárnák stb.) kialakulását megakadályozó, vagy a már kifejlett jellegek vissza- és átépítését elősegítő hormonkezeléshez, majd később az úgynevezett „nem-megerősítő” (nevezzük a valóságnak megfelelően inkább így: „nem-legyengítő”) sebészeti beavatkozáshoz. Általában bizonyos testi változtatások után vagy ezekkel egy időben – de például Magyarországon a korábbi években nagyon okosan, minthogy ez még visszafordítható – a név és a bejegyzett nem megváltoztatása a testi átalakítástól függetlenül is engedélyezhető (volt).

Gyerekek

A londoni Tavistoc and Portman NHS Trust klinikán az utóbbi öt év során több, mint ötszörösére nőtt a nemi diszfória miatt beutalt gyerekek (3-18 éves korig!) száma, és míg korábban a beutaltak kétharmada fiú, egyharmada lány volt, addig öt év alatt ez az arány megfordult: immár kétszer annyi lány, mint fiú jelentkezik azzal, hogy megélt neme nem azonos a születésekor számára „kijelölt” nemmel.

 

Az adatot mások mellett az a dr. Marcus Evans is idézi, aki egy évvel azután, hogy elfoglalta pozícióját a klinika irányítótestületében, tiltakozásképp mindjárt le is mondott erről a tisztjéről, miután szembesült a beutalt gyerekek számának gyors növekedésével, az orvosokra-pszichológusokra nehezedő nyomással, amely arra irányult, hogy az állapotfelmérés és a diagnózis-készítés a lehető legsebesebben folyjék le, és mihamarabb megkezdődhessenek a kezelések, mivel állítólag a végsőkig elbizonytalanodott és szenvedő gyermek, fiatal ennek hiányában akár öngyilkosságot is elkövethet. Ez a nyomásgyakorlás és fenyegetőzés kiegészül emellett azzal is, hogy a nemi átalakítással szemben fellépő, vagy akár csak azt megelőzően pszichoterápiát javasló orvosokat, pszichológusokat sokszor prűdnek, transzfóbnak minősítik, kirekesztésnek, megalázásnak vannak kitéve. A témáról gyakorlatilag lehetetlen szabadon vitatkozni: az orvosok, pszichológusok nem merik kifejezni ellenvéleményüket, a szaksajtó nem hozza le a cikkeiket, illetve előzetes ellenőrzéshez köti a publikációs lehetőségeket (Marcus Evans ezt a cikket is egy a „szabad gondolat” jegyében alapított ausztrál portálon, a Quillette-en közölhette).

Evans egy másik tanulmányában11 a következőképp fogalmaz:

A jelentékeny hatalommal rendelkező transz lobbicsoportok nyomása hallgatásra kényszeríti a megfélemlített orvosokat. Tévés műsorvezetők és újságírók rendszeresen számolnak be arról, hogy bár a GIDS-ben (Nemi Diszfória Szolgálat) dolgozó orvosok szívesen nyilatkoznának a nemátalakító kezelésekkel szembeni fenntartásaikról, de mivel attól félnek, hogy emiatt bigott transzfóboknak fogják megbélyegezni őket, mégis inkább tartózkodnak a nyilvános szerepléstől. Vannak, akik attól tartanak, hogy fegyelmit kapnak a munkahelyükön, ha nyilatkoznak. Kenneth Zucker pszichoterapeutát, a téma világszerte ismert kutatóját, azzal a váddal, hogy »konverziós terápiát«12 folytat, kirúgták az általa vezetett torontói Child, Youth and Family Gender Identity Clinic-ról. A klinika protokollja szerint ugyanis az egyént először abban kellett segíteni, hogy jobban megértse önmagát, és csak az után szabadott orvosi beavatkozásokat ajánlani neki. A vizsgálat eredményeként – évekkel később – teljes mértékben felmentették Zuckert a vádak alól (és a Torontói Addiktológiai és Egészségügyi Központot nyilvános bocsánatkérésre és jelentékeny (586000 dollár) kártérítésre kötelezték jogtalan elbocsátás és rágalmazás miatt). James Caspian pszichoterapeuta, aki sok transznemű pácienst kezel, 2019-ben a nemátalakítást megbánó betegek számának hirtelen megugrásáról számolt be. Mint írja, a megelőző két évben több, mint ötven ilyen esettel találkozott. Erre vonatkozó kutatási javaslatát azonban az őt alkalmazó egyetemi tanszék a várható támadásoktól tartva elutasította. 2018-ban Lisa Littman a frissen transzneművé lett kamasz gyerekek szüleinek beszámolói alapján a jelenséget, ideiglenesen, a »hirtelen fellépő nemi diszfória« névvel látta el. Littmann kutatása óriási vitát gerjesztett: a The Guardian »a transz emberek lejáratását célzó mérgező hazugságnak« nevezte Lisa Littmann dolgozatát, aminek eredményeképp visszavonatták és csak szigorú felülvizsgálatot követően engedték később ismét publikálni azt.13 Nyilvánvaló tehát, hogy ez a politika-vezérelte gyakorlat szembe megy a gondolatszabadság elvével, ami nélkül pedig lehetetlen ezekkel a nagyon nehéz helyzetben lévő gyermekekkel és serdülőkkel bánni. Elveszi tőlük annak lehetőségét, hogy nyitott elmével vizsgálják, individuumként lássák őket, akiknek, mindegyiküknek, külön-külön sajátos, egyéni problémáik, nehézségeik vannak: ehelyett politikai jelképekké válnak, egy szélesebb politikai konfliktus szereplői – és mindez súlyosan károsítja őket.

 

11 Freedom to think: the need for thorough assessment and treatment of gender dysphoric children (BJPsych Bulletin (2020) Page 1 of 5, doi:10.1192/bjb.2020.72)

12 A konverziós terápiát eredetileg a homoszexualitás „gyógyítására” igyekeztek használni. Kenneth Zuckert azonban a nemi diszfória pszichoterápiás megértése és kezelése terén végzett munkássága miatt vádolják azzal, hogy az erőszakos és durva pszichiátriai beavatkozásoktól (elektrosokk, kémiai kasztráció, lobotómia stb.) sem minden korban mentes „homoszexuális-gyógyítás” mára már széles körben elítélt gyakorlatával ekvivalens eljárásokat alkalmazott volna.

13 Ugyancsak a Quillette hasábjain állt ki igen határozott bírálatot gyakorolva a névtelen transz-párti gyalázkodók és denunciánsok támadásai elől meghátráló jelenlegi egyetemi vezetéssel szemben dr. Lisa Littmann és az akadémiai szabadság védelmében Jeffrey S. Flier, M.D. a Harvard Medical School korábbi dékánja.

Felnőttek

Dr. Marcus Evans a nyolcvanas években pszichoterapeutaként számos paraszuicid (öngyilkossági magatartást tanúsító, sorozatosan sikertelen „öngyilkossági” kísérleteket elkövető) beteget vizsgált, akik közül többen átestek az ún. nemi megerősítő műtéteken. Közülük sokan dühüknek adtak hangot elveszített szexuális működőképességük miatt, és hibáztatták a pszichiátereket, amiért azok nem vizsgálták megfelelően a nemi diszfória mögött meghúzódó pszichológiai problémákat. A szerző beszámol arról a több különböző pszichiátriai és pszichoterápiás klinikán szerzett tapasztalatáról is, hogy a viszonylag súlyos és tartós pszichológiai vagy pszichiátriai zavarokkal küzdő páciensek nem ritkán nemi diszfóriát is mutattak. Közös elem volt a gondolkodásukban az a szinte mitikus várakozás, hogy ha fizikailag sikerül átalakítani a testüket, akkor ez majd megoldja a lelki szenvedésüket is. És amikor ezek az eljárások nem hozták meg a várt eredményt, az emiatti csalódás sokszor önsértésben, öngyilkos gondolatokban, önutálatban, öngyűlöletben manifesztálódott.

A magyar olvasó számára mindezek fényében rendkívül tanulságos olvasmány lehet a tranzíció nehézségeiről szóló, ugyancsak a SzabadNem Blogon közölt írás. Mi is volt a probléma, ami miatt a blog vendégszerzője elhatározta, hogy nem elégszik meg a „puszta” identitásával, azzal tehát, hogy ő minden ellenkező látszat ellenére férfi, és akként is él (?), hanem hormonokkal, és később műtéttel is igazi férfivá változtattatja magát? Széles, nem férfias csípő, kevés szőrzet … „nem látszom passingnak”.

Lássunk egy viszonylag hosszabb részletet a cikkből.

Három hónappal később (és ezzel elérkeztünk a jelenbe) a vérvételem eredménye siralmas lett: a tesztoszteronszintem 5,6 nmol/l. Szánalmas! Sose hittem volna, hogy újra előfordulhat ilyen alacsony érték, és hogy megint amiatt kell aggódnom, hogy milyen neműnek néznek az emberek az utcán.

Valójában már hetekkel korábban (az injekció után 2,5 hónappal) éreztem, hogy valami nem stimmel. A menstruációm mind a mai napig nem múlt el, tehát csak a szokásosnak mondható letargiát éltem át, amikor szeptember közepén ismét megjött. Onnantól kezdve viszont nem volt megállás a lejtőn. Csökkent az étvágyam, csökkent a nagy nehezen felszedett izomtömeg, egyre határozatlanabbá és depressziósabbá váltam, egyre fáradékonyabb és gyengébb lettem, odalett az önbizalmam, és egyre kevésbé éreztem passingnak magam. Ez az érzés sajnos meglátszódhatott rajtam, vagy lehet, hogy „kiszagolták” az emberek az ösztrogént, de valóban jóval kevésbé voltam passing, mint pl. 1,5-2 hónappal korábban. Mintha az arcvonásaim is kezdtek volna visszalágyulni.

A bajuszkám is gyengült.

Olyan volt, mintha a haldoklásomnak lennék szemtanúja.
Aztán megkaptam az újabb adag Nebidót14, pont menstruáció előtt, és a hormonok háborúja kegyetlenül szintet lépett. Borzasztóan érzékennyé, és ingerlékennyé váltam, hajlamos lettem túlreagálni a dolgokat, legszívesebben mindenkit távol tartanék magamtól, és már csak a macskám felé tudok gyengédséget tanúsítani. Korábban is rendszeresen előfordult, hogy a menzesz közeledtével bedurvultak a hangulatingadozásaim, de ez a mostani minden csúcsot megdönt. Úgy érzem, elveszítettem a kontrollt az érzelmeim felett.
Ekkor elgondolkodtam. Miért van az, hogy nekem ennyire nem hat a tesztoszteron? Hogy ennyire extrém módon ellenáll a hormonterápiának a testem? Hiszen abban a tudatban voltam, hogy a tesztoszteron simán elnyomja az ösztrogént. Nos hát, nem éppen… nekem biztos nem! A szervezetem harcol a tesztoszteron ellen, ez eddig OK. De miért ilyen sikeres ebben a harcban?

Az endokrinológusom felvilágosított:

A nők testzsírszázaléka ideális esetben jóval magasabb, mint a férfiaké (több mint a duplája is lehet), ami ideális közeg az ösztrogénnak, és sajnálatos módon annak is, hogy az ösztrogén a tesztoszteront szintén ösztrogénná alakítsa.

Tehát, nem lenne értelme növelni a Nebido-adagomat, mert úgyis ösztrogénné alakulna. Nem tudom, mennyi a testzsírszázalékom, de biztos, hogy nem kevés: szépen kipárnázott a combom felső része, a fenekem, valamint a csípőm.

MIT LEHET TENNI, HA VALAKI FTM
15 ÉS OLYAN SZERENCSÉTLEN HOMOKÓRA VAGY KÖRTE ALKAT, MINT ÉN? AVAGY, HOGYAN GYŐZD LE AZ ÖSZTROGÉNMUMUST?

1) Csökkentsd a testzsírszázalékod 20% alá sok-sok mozgással, és fehérjedús, szénhidrátcsökkentett diétával (ez, bevallom, nagy kihívás!).
2) Vetesd ki a méhed és a petefészkeidet, így egyik napról a másikra megszabadulhatsz az ösztrogéntermelésedtől!

Azonban ha azt gondolod, hogy ezzel minden problémádnak vége, ki kell, hogy ábrándítsalak.
A női reproduktív szervek eltávolítása után menopauza következik be, csakhogy ez FtM-eknél jóval intenzívebb tünetekkel járhat, mint egy 50-60 éves nő esetében.

Ha olyan szerencsétlen helyzetben vagy, mint én – tehát, nem nyomja el a tesztoszteron az ösztrogéntermelést –, akkor a te ösztrogéntermelésed még viszonylag magasan van, amikor eltávolítják a petefészkeidet, így ez egy hirtelen, jelentős sokkhatás a szervezetednek. A legjellemzőbb tünetek: hőhullámok, (extrém) hangulatingadozások, sírógörcs. Ez akár évekig is eltarthat a legrosszabb esetben. Természetesen közben folyamatosan kapod a tesztoszteront (amiből ezek után több kell, mivel a szervezeted a női ivarszervek eltávolításával már azt sem fogja termelni), és az javít majd a helyzeten minden bizonnyal, de egyénenként változó, hogy milyen mértékben.

Szóval, ez sem lesz egy sétagalopp.”

 

14 A Nebido tesztoszteron hatóanyagú szer, amelyet 250 mg-os kiszerelésben, szigorú orvosi ellenőrzés mellet lehet kapni. A Transvanilla nevű transz-szervezet 1000 mg-os csomagot népszerűsít, de azért közzéteszi a gyógyszergyártó figyelmeztetését, miszerint nőknek nem adható. https://transvanilla.hu/informaciok/female/nebido.

15 FTM = Female to Male, vagyis nőből férfivá lett transznemű.

Hát nem sétagalopp, az biztos.

De, úgy látszik, önként, szabad akaratából veti magát alá ennek a tortúrának, ő maga is látja, hogy soha nem lesz vége, tudja, hogy itt nincs megnyugvás. De mennie kell, tovább, tovább ezen az úton: ki kell vetetnie a méhét, a petefészkeit, el kell viselnie a minden fokozatosság nélkül berobbanó ösztrogén-hiány sokkot: huszonévesen a menopauza legijesztőbb túlzásainak kell kitennie magát; hőhullámok, fejfájás, extrém hangulat-ingadozás. Éveken át. Utána csontritkulás, és – szerzőnk ezt vitatja – a mindenféle rákok megemelt kockázata. Így éldegél egy igazi férfi, nem? Viszont szenvedései jutalmaképp elképzelhető, hogy nő némi bajusza, kis testszőrzet hozzá, esetleg izmosabb lesz a kar és mélyebb a homlokránc. Kis kopaszodás a homloktájon vagy a fejtetőn: előny. Az utcán némelyek talán már nem fogják nőnek nézni. Megéri, testvérek között is!

Önként, szabad akaratából, mint mondtuk.

Anélkül, hogy vennénk magunknak a bátorságot, hogy bárki önálló, önkéntes, szabad döntését kétségekkel illessük, azért emlékeztetünk a már idézett dr. Marcus Evans és az általa citált többi szerző azon megállapítására, hogy a különféle pszichológiai és pszichiátriai problémákkal küzdő emberek között felül vannak reprezentálva a transznők és transzférfiak. A FtM átalakulás könnyűségéhez fűződő várakozások feletti csalódását bemutató fent idézett blogbejegyzés gazdag tárházát kínálja a személyes problémáknak, amelyeket nem megoldani, hanem elmélyíteni sikerült a szélhámos endokrinológusoknak és hasonlóképp nem megoldani, hanem tragikussá fokozni fog sikerülni a szintúgy szélhámos, és csak a saját zsebüket szem előtt tartó majdani sebészeknek. Önkéntességre, szabad identitásválasztásra hivatkoznak – és hormonoznak, és vágnak, és szúrnak. Purgát-döfét-szurát.

Ónodi Adél transz színésznő és modell szerint az, hogy ádámcsutkája van, 42-es a lába és a „puncija” vágott: csupán annyit tesz, hogy ő más. És a másságot el kell fogadni. Egyébként egészen pici gyermek kora óta biztosan tudja, hogy ő nő (illetve lány), hiszen mindig is rettenetesen idegesítette, egyenesen összerándult tőle a gyomra, ha édesanyja kisfiamnak szólította, vagy ha bárki is azt mondta rá, hogy ő fiú. Ja… ha csak úgy nem. Én például egész életemben tudtam, hogy nagyon okos vagyok, amit mi sem igazol fényesebben, mint az, hogy mindig is nagyon idegesített, ha valaki azt találta mondani rám, hogy buta vagyok.

És nevet is mond: megnevezi azt az orvost, pontosabban orvosnőt, aki őt kiherélte16. Dr. Bordás Noémi, a kiskunhalasi kórház ifjú urológusa. Végül is egy urológusnak nem dolga a páciens lelkivilágával foglalkozni. Ha azt mondja: heréljen ki, hát kiheréli.17

 

16 Amennyiben ez így politikailag nem korrekt, itt a megfelelő szakkifejezés: elvégezte a kasztrációt.

17 Ismeri esetleg a kedves olvasó a vonatkozó viccet? Amikor Arisztid elmegy az udvari urológushoz mondván: Doktoh úh, hehéljen ki! – Nade gróf úr! Miféle beszéd már ez? Ilyesmiről szó se lehet! – Máhpedig megmondtam, amit megmondtam, pahancs az pahancs: hehéljen ki! – Grófom, ez ellenkezik orvosi eskümmel… nem tehetem. – Doktoh úh, ha Ön ellenáll, el lesz bocsátva! És gondoskodom ahhól, hogy másutt se kaphasson állást! Mit van mit tenni: az orvos megteszi, amit a gróf kíván. – Legalább valami magyarázatot, ha adna, grófom, erre a szörnyű dologra! – Semmi szöhnyűség, doktohom. Egyszehűen ahhól van szó, hogy nősülök. És hát egy zsidó nőt veszek feleségül, és mint ön is nyilván tudja, náluk ez a szokás. – De gróf úr!!! Hát az a körülmetélés!!!! – Ja, csakugyan, dokikám: ez a helyes kifejezés!

Őt is hormonozták, szétvagdosták, tágítgatták – és fogják is még, hisz a szükségtelen lyukak behegednek (még a belőtt fül is beforr, ha nem tartunk benne fülbevalót), a mirigyek, ha épp nem bántják őket, termelik a maguk hormonjait… a nem-átalakítás nem egy egyéjszakás kaland: örök életre szóló program és függés. Hogy ne mondjam: függőség. Most, hogy lezajlott az új koronavírus-járvány első hulláma, és már itt is tombol a második, világos, hogy a transz emberek esetében a legkisebb akadály is végzetes lehet. Ha túlterheltek a kórházak, ha leáll vagy lassul a közlekedés, ha valamiért kijárási korlátozás van érvényben, ha tömegek veszítik el a munkájukat és a pénzüket: hogy fog ez a rendkívül sérülékeny csoport rendszeres hormon- és sebészeti ellátáshoz jutni? És mi lesz, ha nem jut? És mi lesz ott, ahol háború, ipari vagy természeti katasztrófa történik? Az orvos, akinek döntenie kell, hogy kit tart életben, hová fogja sorolni az esedékes műhüvelytágítás-ügyben vagy az újabb lórugásnyi tesztoszteron adag végett őt felkereső pácienst?

Nil nocere –
avagy „tulajdonképp senkinek se ártanak”

Már évek-évtizedek óta nem az egykori Hippokratész-i eskü szövegét mondják el a mai “Baccellierusok”, az ifjú orvosok a diploma átvételekor. Ma már a magyarországi orvosi egyetemek közül csak a szegedi esketi fel végzősöket így: „Fogadom, hogy orvosi tudásomat az egészség megőrzésére és a betegek javára fordítom. A betegek gyógykezelésében meggyőződésem és tudásom szerint csak azt alkalmazom és tanácsolom, ami a javukra válik és óvni fogom őket az egészségre káros és ártalmas hatásoktól.” Persze a többi egyetemi fogadalomból is kihámozható, hogy az orvosi hivatás alapvető célja a betegségek megelőzése, az egészség megőrzése, de a „primum nil nocere” – először is nem ártani! – így, a maga egyértelműségében már nem hangzik fel a diplomaosztó ünnepségeken. Hic transit – hogy a latinnál maradjunk –: úgy látszik, csak a „purgát-döfét-szurát” (na meg persze a csengő-bongó átutalásokban leperkált „egyét-igyát”) örök, az egészség megőrzésének egykor mindent megelőző parancsa a jelek szerint immár kiment a divatból.

***

1. sz. áldozat: a józan ész

A transz mozgalom sikerrel vitte keresztül a felvilágosodás elvi-filozófiai, és a polgári forradalmak politikai alapjain álló úgynevezett demokratikus, jóléti társadalmakon azt az állítást, hogy amit valaki érez, az a tény, s ami a tény, az tévedés. Komoly, egyetemet végzett, egészségügyi, pszichológiai, pedagógiai, fizikai, biológiai, szociológiai, jogi stb. végzettséggel, sokszor tudományos fokozatokkal rendelkező emberek tömegei hangosan helyeselnek arra a kijelentésre, hogy vannak, akik rossz testbe születnek. Még a vallás sem akadály:18 semmi probléma nincs abban, hogy a Mindenható Isten véletlenül rossz testbe rakott valakit, de azzal viszont igenis van probléma, ha egy távolról sem mindenható halandó tévedésből férfinak néz egy férfit vagy nőnek egy nőt… Komoly arccal törvényeket, jogszabályokat hoznak, pályázatokat írnak ki, intézkednek, rendezkednek, hogy nehogy valakit is meg lehessen sérteni abbeli érzésében, s ennek hangoztatásában, kifejezésében megzavarni, hogy ami van, az nincs, illetve hogy ami nincs, az van. Százak-ezrek-tízezrek-százezrek ismételgetik szolgálatkészen az új „nem-számegyenes” pontjaihoz igazított személyes névmásokat, ezek ragozott alakjait. Világszerte kisokosokat és bulletineket adnak ki arról, hogy hogyan is helyes a transz emberekről, illetve velük beszélni. Hogy meg ne sértődjenek. (Engem azonban simán meg lehet sérteni: rám gond nélkül rám fogják, hogy cisznő vagyok, pedig esküszöm, engem erről meg se kérdeztek.)

 

18 A La Croix című francia nyelvű keresztény portál “Tudomány és etika” rovatában magyarázza olvasóinak, hogy alig lehet a transz gyerekeket cisz társaiktól megkülönböztetni, ha csak azzal nem, hogy a transzok még egy kicsit inkább az IGAZI nemüknek megfelelő sztereotípiák szerint öltözködnek.

A transz mozgalom és ideológia alapjaiban rendítette meg világrendünket. A szigorú, aprólékos, bizonyítékokon és ellenőrzöttségen alapuló ténymegállapítást felváltotta a MEGVALLÁS. Ma még csak az egyén neme függ attól, hogy ő minek vallja magát. De nem vagyunk még az út végén! Mostantól az az igaz, amit – kellő hatalommal felruházott (jelenleg még viszonylag kis) csoportok – annak éreznek. Ez persze bárkire és bármire nem alkalmazható. Mert például nem csak nemileg, hanem testsúly vonatkozásában is szoktak rossz testben lenni emberek – főleg nők, ezen belül is főleg fiatal nők, serdülő kislányok. Egyes adatok szerint Magyarországon a népesség 3-5 százaléka küzd valamilyen evészavarral, ezen belül a fiatal lányok kb. 1 százaléka anorexiás. Lényegében ugyanaz, mint a transzneműség: nem az vagyok, akinek, aminek látszom. Vajon miért tekinti ezt az attitűdöt betegségnek az orvostudomány, miért siet azonnal kórházba dugni a szenvedőt, és bizony a legszigorúbb protokoll szerint leirányítani erről a téves test- és énképről ahelyett, hogy amint azt a transznemű embereknél teszi, kedvesen mosolyogva további fogyókúrás recepteket, eljárásokat, soványság-megerősítő műtéteket és gyógyszereket ajánlana neki, hogy segítsen elmulasztani azt a fránya diszfóriát?

Az egyik diszfória tehát „igaz” – vagyis valóban rossz testbe pottyantotta szegény transz embert a Teremtő –, a másik diszfória viszont „nem igaz” – azaz gyorsan meg kell gyógyítani az anorexiást, mert hisz nem kövér, a vak is láthatja?

Teljes a zavar. Ha holnap előállok azzal, hogy én vagyok (az épp 199 éve halott) Napóleon, ha a hasamon kigombolok három gombot és jobb kezemet a résbe dugom: ez így elég? Akinek vallom és előadom magam, az vagyok? Rendben, hogy saját magamnak az vagyok, de Neked is, kedves Olvasó? Mostantól Sire-nek fogsz szólítani (és remélem, adót is fizetsz nekem), mert így píszí? Avagy úgy véled, hogy ha én Napóleonnak érzem, vallom és adom ki magam, és sikerrel veszem rá a környezetemet, hogy akként is kezeljen, annak a „reálfolyamatokra nézve” is komoly következményei lehetnek (pl. eljátszva Európa hatalmainak bizalmát magunkra szabadíthatok egy új Szent Szövetséget, évtizedekre megakasztva a társadalmi haladást – ami azért már tényleg nagy ár lenne), míg ezzel szemben az, hogy kedvesen elfogadjuk pár embertársunk önmeghatározását, az végső soron ingyen van nekünk? Ha így gondolod, rosszul gondolod. Remélem, a végére ez is kiderül.

Rögzítsük a tényt: a 20. és a 21. században ott tartunk, hogy komoly intézmények, egyetemek, klinikák, kutatók, orvosok, politikusok, újságírók, politikai és szakmai szervezetek, kormányzatok és kormányok fölötti szervezetek szerte a világon egybehangzóan azt állítják, hogy élő emberek egészséges szerveinek ki- és levágása, testük hibátlanul működő (és az emberi egészséghez nélkülözhetetlen) szervezeti alrendszereinek, mint amilyen a hormonrendszer le- és átállítása megoldás lehet pszichológiai és mentális vagy akármilyen problémák esetén.

De azért ez az állítás, bármily közkeletű is, bármennyire is szinte elválaszthatatlanul beépült az úgynevezett emberijogi diskurzusba, és bármennyi pénz, politikai hatalom és egyéb nagyon is evilági forrás található a hátterében, elméletileg nagyon gyenge lábakon áll.

Egyszerre kell elfogadnunk ugyanis azt – lásd BNO-11. –, hogy a transzneműség nem betegség, hanem állapot, és azt, hogy ezt nagyon durva kemikáliákkal és sebészeti eljárásokkal kell, illetve lehet gyógyítani. De ha nem baj, ha nem betegség, akkor miért kell beavatkozni? Miért kezelik egyáltalán orvosok, pszichiáterek, sebészek, endokrinológusok a pácienst – ha egyszer egészséges?

És miért, milyen megfontolás alapján lehet egyszerre helyes, szabad, sőt, egyenesen szükséges orvosilag, operatíve beavatkozni annak érdekében, hogy a betegnek nem minősülő ember testét hozzáigazítsák megélt állapotához, és ugyanakkor hogyan lehet ellenjavallt, nem helyes, sőt: esetenként tilos konzervatív, pszichoterápiás eszközökkel azon dolgozni, hogy ennek az egyébként igen szenvedésteli állapotnak (nemi diszfória) a kialakulását, elmélyülését, megszilárdulását megpróbálják megelőzni, esetleg megszüntetni?

A transz-párti oldal a „nem baj, hanem állapot” megállapításból tudniillik azt a következtetést is siet levonni, hogy mivel a nemi diszfória nem mentális betegség, itt nincs helye pszichiátriai, illetve pszichoterápiás kezelésnek. Ezért azt a szakembert, aki netán a tanult szakmájának megfelelő pszichoterápiás vagy pszichiátriai módszerekkel a nemi diszfória megszüntetését kívánná elérni (egyben segíteni a pácienst, hogy helyre tudja állítani a harmóniát saját testével), azzal vádolják, hogy a hírhedett konverziós terápia ördögi eszközéhez nyúl, és megalázzák, diszkvalifikálják, és mint például dr. Kenneth Zucker esetében láttuk: akár ki is rúghatják.

Ha pedig pl. egyetemi oktatóként ellenvéleményének vagy fenntartásainak ad hangot, „outplatformingolják” (nem engedik beszélni), ha csak kiáll a transz-kérdéssel kapcsolatos szabad véleménynyilvánítás mellett, máris fenyegető levél- vagy üzenet-özönnel árasztják el (lásd a Rowling-esetet).

A másik, óvatosabb, többnyire tudósok, orvosok, pszichológusok, segítő foglalkozásúak által képviselt álláspont szerint a transzneműség – bár nagyon is tiszteletre méltó identitás –, tartósan súlyos szenvedéssel járó állapot, amin segíteni kell. Ennek az oldalnak a képviselői, amint már jeleztük, a transzneműség, illetve a nemi diszfória kialakulása mögött az egyén által átélt erőszakot, ennek következtében kialakult PTSD-t, esetleg disszociatív képleteket, egyéb mentális betegségeket, illetve eltitkolt vagy visszafojtott homoszexualitást, férfiak körében fixálódott és elsősorban a pornográfia kiterjedt hatásának köszönhetően internalizált parafíliákat, s mindezek különféle együttesét, ill. kombinációit figyelték meg, illetve feltételezik. Ugyanezen szakemberek – és velük a sajtó munkatársai és civil jog- és érdekvédők – többnyire úgy fogalmaznak, hogy emiatt a multikauzalitás miatt, s az ebből fakadó többféle várható kimenet miatt az orvosi beavatkozások előtt hosszú megfigyelés, gyógyszeres és pszichoterápia szükségeltetik, kamaszok esetén egyenesen meg kell várni, hogy túljussanak a pubertáson és a korai ifjúkoron, hogy kiderüljön, hogy rendeződik-e magától a nemi identitás-zavaruk, és persze alapos és mindenre kiterjedő, hiteles tájékoztatást kell nyújtani nekik arról, hogy mivel fog a számukra járni, ha hormonkezelésben részesülnek, és mivel, ha sebészeti műtétek sorát végzik el rajtuk.

De ez az „oldal” is – így pl. a már tárgyalt dr. Kenneth Zucker és a később ismertetendő dr. Lisa Marchiano is – mindig hozzáteszi, hogy persze a legvégső esetben ott van a hormon meg a műtét.

Miért?
Hogy miért?

A hormonok adagolásával és a nem-átalakító műtétekkel szemben kételyeket, ellenérzéseket, ellenvéleményt tápláló szakemberek – mármint azok, akik nem hagyták még ott az egészet – szimplán rettegnek. Félnek a kirekesztéstől, a megbélyegzéstől, az állásvesztéstől. Tudják, hogy a transz emberek körében rendkívül magas az önsértés, az öngyilkossági kísérletek, illetve a befejezett öngyilkosságok aránya. Hogyan lehet majd, ha kell, igazolni azt, hogy nem éppen ŐMIATTUK – az ő kételkedésük miatt – következett be a legrosszabb?

Nálunk is fenyegetőzés: „Ha nem akarod, hogy transznemű gyereked öngyilkos legyen…” (Szabadnem Blog), ellentmondást nem tűrő iránymutatás „Kövesd a gyereked utasításait!”, illetve: „Ne próbálj orvostól, pszichiátertől, az internetről tájékozódni, vajon mi is ez, mi történt vele?” (Mindset Pszichológia szakportál), valamint hősies szülők dicsőséges megértés-történetei („A lányom leveteti a mellét és hormonterápiába kezd”) segítenek a tájékozatlan olvasónak eligazodni a nemek világának útvesztőiben.

Hát ezért mondják épeszű emberek, ezért jelentik ki komoly tudományos kutató- és oktatóhelyek, ezért ismerik el az egészség megőrzésére szerveződött intézmények, kormányok, civil jog- és érdekvédő szervezetek, hogy egészséges mellek levágása, pénisz kiirtása, méh és petefészkek, herék kioperálása, helyükre működésképtelen ál-képletek beoperálása, a szervezet harmóniájának mindezzel járó szükségszerű megbomlása stb. – „adott esetben” – hasznos lehet. Amikor pedig világos, hogy NEM: hasznos semmilyen esetben sem lehet.

Az első áldozat tehát a józan ész. Béke poraira.

2. sz. áldozat: a nő

A transz ideológia az ember nemét fluid jellegűnek írja le, mint amilyen például a bőrszín, amely az egész világos rózsaszíntől a sötét feketéig mindenféle árnyalatot felvehet (de, tegyük azért hozzá: bármily változatos is, még ez, vagyis a bőrszín sem ÉRZÉS, hanem TÉNY). A transz ideológia azt állítja, hogy az ember lehet férfi, nő, mindkettő, egyik se, ez változhat az életidő során, kapcsolódhat szexuális vonzalommal az egyik, a másik, mindkét nem iránt vagy egyik nem felé sem, és ugyanakkor mindennek az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy a test milyen jellegzetességeket mutat: nemi szervei megtekintése alapján melyik nemhez tartozónak fogják születésekor „az orvosok” besorolni. A transz ideológia szerint tehát az ember neme egy sok (végtelen sok) értékű változó.

Ostobaságokat mondtak már sokszor az emberiség története során, de ezek csak viszonylag ritkán váltak törvénnyé, mindenkire kötelező jogszabályokká. Igen, volt már effélére is példa a történelemben, de az ilyesmi a diktatúrák sajátja. Ma azonban demokratikus, szekuláris államok integrálják jogi és intézményi rendszerükbe azt az egyértelműen világnézeti, hit-alapon álló tételt, hogy az ember nem kétnemű, hanem van, ahol három, van ahol többnemű lény. A dolog elméleti hátterében az a közkeletű tévesztés húzódik meg, amely véletlenül összekeveri, tudatosan összemossa, illetve rosszindulatú szándékossággal összecseréli a tulajdonképpen tetszés szerint gyúrogatható gendert a szigorúan bináris nemmel.

Sheila Jeffreys feminista gondolkodó szerint a gender-fogalom egy olyan jelenségcsoportot ír le, amely már önmagában a nők leigázásának az eredménye. A férfiaktól, illetve a nőktől elvárt magatartás- és gondolkodásmódok, a nemüknek az adott társadalmi környezetben megfelelőnek minősülő megjelenés és viselkedés, az elvégzendő és elvégezhető feladatok, az eljátszandó és eljátszható szerepek együtt alkotják a társadalmi nemeket: a gendert.

Amit nőiességnek ismerünk, az az elnyomott nemre – a nőre – kényszerített viselkedés- és viseletmód, olyan megalázó elemekkel, mint amilyen a tűsarok, a szőrtelenítés, a test felfedése, avagy éppen eltakarása, a korlátozott mozgás, lehetőleg kis helyen elférés. Ez azon a hibás nézeten alapul, hogy a női agy valahogy más, mint a férfiagy, a nő sajátos megjelenése és viselkedése, alárendelődése, valamint különös alkalmassága a házimunkák végzésére ezért természetes és igazságos. A férfiasság ezzel szemben a hatalommal bíró nem – a férfi – magatartása: nagyobb tér-igény, magabiztosság és a határok kifejezésre juttatása, például a járásmóddal, a tekintélyt sugárzó öltözettel, és persze azzal, hogy az ember nem pucolja ki a vécét.”

A nemi identitás fogalma ezekből a koronként változó, ám mindig is a nők alávetésének legitimálását, bevésését szolgáló előírásokból, szerepelvárásokból és külsőségekből csinál természeti, tehát megváltoztathatatlan szükségszerűséget. Pedig a nőmozgalmak mindig is a nők alávetését rögzítő társadalmi nemi szerepek – vagyis a gender – eltörléséért küzdöttek.

A nők egyenjogúságért vívott harca tehát a nőket a férfiaknak alárendelő, a férfiakat a nőkhöz képest többlethatalommal és -lehetőségekkel felruházó társadalmi hierarchiának a felszámolásáért folyt és folyik még ma is. E hierarchiának eredetileg a legfőbb cél, a társadalom fennmaradását szolgáló reprodukció kézben tartása, ellenőrzése volt az értelme. Ezt eleinte kizárólag az elsődleges, és mindenki számára mindig is ismert szaporítószerv, az anyaméh – és hát, tisztesség ne essék szólván: az azt óhatatlanul „körülvevő” nő – kontrollja útján voltak képesek biztosítani. Ez az egyenlőtlenség, ez az alá- és fölérendeltség korántsem a társadalom tagjainak érzéseire, élményeire, önazonosságára, vagyis identitására épül, de még csak nem is az agyberendezésére, és legkevésbé sem a hagyományos munkamegosztásban végzett feladatok bármiféle fontossági sorrendjére – hanem a szaporítószerveire.

Azóta már sok víz lefolyt az összes folyón, és számos módszer ismertté vált a szaporodás ellenőrzés alatt tartására. A nőket, s rajtuk keresztül a társadalmi szaporodást korlátozó és kontrolláló (azért persze közben a férfiakat is kellőképp szűk határok közé szorító) nemi szerepek, viselkedésmódok, szabályok összessége azonban nem követte a technológiai fejlődést, már csak azért sem, mivel jól megvolt ezekkel, s a belőlük származó előnyökkel a hatalmát a markából kiengedni nem óhajtó férfitársadalom.

Anélkül, hogy mélyebb társadalom- és gazdaságtörténeti fejtegetésbe bonyolódnánk, emlékeztetünk arra, hogy az alárendelés nem megy jogfosztás, az anyagi javak és lehetőségek, a személyi szabadság, a politikai, gazdasági, családi hatalomhoz és döntési lehetőségekhez való hozzáférés korlátozása nélkül. Nem megy továbbá anélkül sem, hogy mindezeket – mint közös értékeket – nem csak a haszonélvező férfiak, de maguk a kárvallott nők is elfogadják, magukévá tegyék: „Én a kaparóját szeretem”, mondja a parasztcsalád asztala mellett a falnál lévő zsámolyon kuporogva csirkelábat szopogató családanya.

Amióta tehát társadalom létezik, azóta van gender is. Csak neve nem volt mindig. A gendert mint elnevezést valamikor a 90-es évek elején vették előbb kölcsön, aztán orozták végleg el a nyelvtudománytól.

Addig emberekről, férfiakról, nőkről beszéltünk.

Az utóbbi harminc év alatt a társadalmi közbeszédben – de ugyanígy a szakmai és jogi diskurzusokban is – a női jogok, a nők és férfiak társadalmi egyenlősége, a nők politikai jogai, a nők hátrányos megkülönböztetésének tilalma stb. kifejezések helyét fokozatosan átvették az emberek általánosságban vett egyenlősége, az esélyegyenlőség, a mindenféle hátrányos helyzetű csoport egyenlő esélyei stb. kifejezések, és a nők jogainak érvényesítése és lehetőségeik javítására irányuló törekvések helyére szinte észrevétlenül bekúszott – gondosan megelőzve a kérdéses egyenlőség bekövetkeztét! – a szenvedő vagy valamilyen hátrány által sújtott egyének számára biztosítandó kedvező elbánás igénye.

Így lett egy nagyon konkrét és egyirányú társadalmi elnyomás felszámolását célzó küzdelemből valamiféle szenvedésverseny: kinek is fáj legjobban, ki is az, akit legsürgősebben kell szenvedéseiért kárpótolni, előnyben részesíteni?

A transz ideológia nagy újítása az, hogy a nem fogalmát átcsúsztatja a biológiai tényről az egyéni érzésre. Ezzel két legyet üt egy csapásra: bárki eséllyel indulhat a nemi elnyomás áldozatainak versenyében, és egyben ki is van húzva a szőnyeg a nemi elnyomás felszámolásáért, azaz a nők egyenjogúságáért folyó küzdelem alól: hiszen se azt nem lehet immár tudni, mi az, hogy nő, sem pedig az nem világos többé, mi az, hogy elnyomás, és hogy ki nyom el kit. A transz ideológia szerint például az elnyomás legsúlyosabb formája az, ha az embert nem ismerik el annak, ami. A női egyenjogúság harcosai ezzel szemben soha nem önmagában az elismerésért, hanem a nők politikai jogaiért, gazdasági lehetőségeiért, személyes szabadságáért, önrendelkezéséért és biztonságáért léptek fel.

Érdekes ellentmondás feszíti egyébként a transz ideológia nem-fogalmát. Szerintük ugye az ember neme nem afféle „külsődleges látszat”, nem valami, amit az „orvos” rámondott, amikor meglátta a szülőágyon kibújni az anyjából, nem valami bélyeg, amit akárki idegenek rásütöttek: „fiú”, „lány”, hanem egy benső, immanens lényeg. Identitás. És miben mutatkozik meg ez a nagyon benső, láthatatlan lényegi mivolt, az identitás: mi másban, mint a ruhaviseletben, a hajhosszúságban, a sminkben, ékszerekben, testszőrzetben, hangban, cipősarokban, tipegő vagy határozott járásban stb. – csupa mély, nagyon benső, nagyon láthatatlan, nagyon lényegi dologban: de semmi esetre sem holmi kromoszómákban.

A második áldozat tehát a nők és férfiak egyenjogúságának ügye, pontosabban maga a nő.

A nők ugyanis nem azért szerveződtek mozgalmakba, nem azért küzdöttek (küzdenek) évtizedek, évszázadok óta, hogy női mivoltuk még láthatóbb lehessen, hordhassanak még hosszabb és színesebb körmöket és műszempillát, hasonlíthassanak még jobban egy magatehetetlen kaucsukbabára, lehessenek még jobban kitéve az erőszaknak, legyenek lehetőleg még védtelenebbek, kiszolgáltatottabbak, kelljen nekik még többet szolgálniuk a férfiakat a háztartásban, a szexben, a munkahelyen és mindenütt, hogy a mainál is inkább képezhessék adásvétel tárgyát, és ha szabad kérniük, még jobban zsákmányolják ki őket ismert és ismeretlen férfiak, hogy lehetőleg még kevesebb döntési lehetőség és egyéb hatalmi attribútum jusson nekik, hanem mindezek ellenkezőjéért.

A nők azért küzdöttek és küzdenek – ha valamiért –, hogy szabadok legyenek. Saját testük és szellemük urai. Életük és munkásságuk felett döntési joggal rendelkezzenek. Ne legyenek – születés okán – alárendelve senkinek.

3. sz. áldozat: a gyermek

Sheila Jeffreys már idézett dolgozatában részletesen leírja, hogy a transz mozgalom és ideológia hátterében egyebek között a 20. század közepe táján a férfiak körében lábra, majd erőre kapott „cross-dressing” (más néven transzvesztita) pornográfia és szexuális szubkultúra lelhető fel. Erre a speciális perverzióra épül ma a pornográf szájtok mintegy 10 százaléka, irdatlan közönséget vonzva és befolyásolva úgy, hogy arra izguljanak, hogy ők az elnyomott, a kiszolgáltatott, a megalázott, az elcserélt nem – a nő (ezt a jelenséget kutatva alkotta meg az „autoginefília” fogalmát dr. Ray Blanchard.) Jeffreys további kutatókra hivatkozva azt írja, hogy ezek a webszájtok női alsóneműket, illetve női mű-testrészeket árusítanak a férfiközönségnek maszturbációs célokra, illetve hogy az oldalak férfi látogatói szívesen vitatkozgatnak arról, hogy vajon a tampon vagy a betét-e a jobb, és sokan közülük piros folyadékot csepegtetnek az általuk viselt betétekre, hogy női mivoltuk tekintetében realisztikusabbnak hassanak. A nőnek öltözés, a nőként mutatkozás, a nővé változás (mindenféle mitikus történetekbe ágyazva – hogy például földönkívüliek kicserélték a nemét: huhhh!) gyakori elemei ezeknek a pornóoldalaknak, elősegítve, hogy férfiak az alárendelt és kiszolgáltatott nő szerepéhez kötődve éljék át az áhított élvezetet.

A pornó az egyik legjövedelmezőbb iparág, ezen belül egyes források szerint – a heteroszexuális férfiközönség körében is – a transzpornó a legnagyobb siker. Nem kell túlkombinálni ahhoz, hogy ismerve a nagyon fiatal fiúk pornó-elérési statisztikáit, levonjuk a következtetést, hogy a legifjabb generáció is minden bizonnyal nagyon is ki van téve a transzpornó imprinting-hatásának19.

 

19 Az imprinting fogalmát a pszichológia általában az állatokra (Konrad Lorenz után), de a humánpszichológia is az egészen kicsi gyermekek tanulási folyamataira (korai bevésődés) alkalmazza. A szexuális magatartás kapcsán azonban indokolt az imprinting-hatást – legalábbis feltevésként – a szexuális triggerek kialakulásánál is számításba venni.

Régen is volt pornó. Amikor még internet nem: volt mozifilm; amikor film nem: volt kép; amikor kép nem: volt rajz… De ami most van, arra nem találunk történelmi példát: az ember ki se kerülheti, mert ha véletlenül beírja a böngészőbe, hogy „szex” (így, magyarul), az ingyenes, azonnal nézhető magyar nyelvű pornóoldalak egész sora ömlik a nyakába prostitúciós hirdetésekkel keverve, még azt sem kérdezik meg, hogy elmúltál-e 18.

Csonka Balázs 2015-ben közölt tanulmányában hazai reprezentatív felmérések híján egy évekkel korábbi (2008-as!) horvátországi kutatásra hagyatkozik, amely szerint a gyerekek 60%-a látott már pornót 11 éves kora előtt, és a 14 évesek 38%-a nézte heti rendszerességgel. Elkerülhetetlen tehát, hogy a gyerekek egy nem elhanyagolható hányada első intenzív szexuális élményét a pornóból szerezze, amelynek, mint jeleztük már, ugyancsak jelentékeny részét a transz pornó teszi ki. Bár a pornónézés mindenkinek súlyosan árt (ezt támasztja alá egyébként az idézett Csonka-tanulmány is), gyermekek esetében mindenképpen abúzusnak számít. Persze a felelős nehezen fogható meg, hiszen sokszor a gyerekek egész kicsiknek szánt internetes játékok közepette akadnak rá az ügyesen célzó pornóoldalakra, de a gyerekek előtt vagy velük pornót néző felnőtt sem ritkaság. Már azt sem könnyű feldolgozni egy kisgyereknek, ha véletlenül rányit a szüleire, amikor azok szeretkeznek. De amit a pornóban lát, annak a szeretkezéshez semmi köze, viszont annál erősebb inger, ijesztőbb, felkavaróbb élmény. És, mint a szakirodalom igazolja: rá lehet kattanni.

A Forge nevű, 1994-ben alapított, kifejezetten a transznemű emberek elleni erőszak leküzdésével és a transz emberek támogatásával foglalkozó amerikai szervezet által kiadott, a transznemű emberek számára készült önsegítő kézikönyv saját kutatásukra hivatkozva közli, hogy a transz emberek legalább 78%-a beszámol valamilyen, kisgyerekként – tehát 12 éves kora előtt – elszenvedett szexuális erőszakról. Ez akkor is észveszejtően magas arány, ha a legenyhébbtől a legdurvábbig mindenféle nem kívánt szexuális tartalmú cselekményt és érintést beleértettek.

Debra W. Soh, a York Egyetem szexuális idegélettan-kutatója ugyancsak a szabad gondolat jegyében alapított Quillette c. ausztrál portálon közölt írásában számos kutatásra hivatkozva kifejti, hogy a pubertás előtt megjelenő ún. nemi diszfória mögött az esetek legnagyobb részében a még fel nem ismert homoszexualitás húzódhat meg: azok a kisgyerekek, akik az ellenkező nemű gyerekek között, az ő játékaikkal, az ellenkező nemű szülő ruháit próbálgatva érzik jól magukat, esetleg csak a korai homoerotikus vonzalmaikat értelmezik félre és ezért jelentik ki, hogy ők az ellenkező nemhez tartoznak. „Újabban minden baloldali érzelmű szülő és pedagógus örömmel készpénznek veszi a gyermek állítását, miszerint ő rossz testbe született, és nem veszi észre, hogy ezzel elmulasztott egy nagyon fontos beszélgetést.” A korábban már emlegetett „hirtelen fellépő nemi diszfória” jelenségéről pedig azt írja, hogy ez azon tinédzsereknél vagy kicsit idősebb fiataloknál – elsősorban lányoknál – jelentkezik, akik homoerotikus vonzalmakat éreznek ébredni magukban, de olyan környezetben élnek, amely mélyen elutasító a homoszexualitással kapcsolatban, és bizony szívesebben lát a gyermekében/tanítványában heteroszexuális(nak látszó) transz, mint homoszexuális embert. „S ami még aggasztóbb: ezeket a szülőket nyitott szellemiségükért és azért ünneplik, mert, úgymond, »a történelem jó oldalán« állnak, holott valójában egyszerűen homofóbok. Van, hogy a gyerek is osztja a szülei meleg-ellenes érzelmeit, ami szintén erősítheti benne a tranzíció iránti vágyat.

Az a helyzet – tudjuk meg Debra W. Soh cikkéből –, hogy ma egy a saját bontakozó nemiségével küszködő kamasz számára sokkal kevésbé kínos és feldolgozhatatlan transznak, mint melegnek, leszbikusnak lenni. A kutatónő megállapítja, hogy akár a kisgyerekkorban, akár a pubertás idején előzmények nélkül feltámadó nemi diszfóriát az érintett gyerekek – ha békén hagyják őket – majdnem mindannyian kinövik. Mint írja, számos meleg férfi barátjának szerencséje volt, hogy nem most, hanem sokkal korábban volt kamasz. Ők is küszködtek saját nemiségükkel, ők is érezték azt, hogy nem is férfiak, hanem nők, de aztán kinőtték ezt, és saját testükkel békében élő, kiegyensúlyozott meleg férfiakként nőttek fel, szemben ma fiatal sorstársaikkal, akik a jelen politikai klímában úgy hiszik, hogy problémáik megoldását a tranzícióban kell keresniük.

A transz aktivizmus sikeresen meglovagolta a melegjogi mozgalmak keservesen kivívott győzelmeit. Az emberek végre ráébredtek, hogy korábban visszataszítóan bántak a melegekkel, és azt is felfogták, hogy a melegek »megváltoztatását« célzó beavatkozások többnyire etikátlanok voltak. Az együttérzőbbek többségét könnyű volt meggyőzni arról hogy ebből a szempontból transznak lenni ugyanaz, mint melegnek: olyasmi, amit nem megkérdőjelezni, hanem elfogadni kell.20

 

20 Észre se vettük, és a melegjogi mozgalmak fészkébe is belepottyant a kakukktojás, hovatovább már csak a transz és/vagy queer madárka csácsog ott egyedül.

Itt kell megemlítenünk, hogy egészen friss adatok is megerősítik azt a pár éve már ismert összefüggést, hogy az autizmussal élő gyerekek hét-nyolcszor olyan valószínűséggel mutatnak nemi diszfóriát, mint a normál populáció. Ugyanígy a felnőttek esetében is többszörös az autisták érintettsége a nem autistákhoz képest.

Ebből a szakirodalmi ismertetésből remélhetőleg lassan az olvasó előtt is kibontakozik, hogy a harmadik áldozat a gyermek. Gyermekek sora, akiket szexuális abúzus ért: megerőszakolták vagy „csak” szexuálisan bántották, kihasználták őket, vagy ha nem is közvetlenül, de még talán annál is hatásosabban ragadták torkon legsérülékenyebb korukban brutál pornográf tartalmak, s tartják őket azóta is állandó készenlétben arra, hogy hű fogyasztói legyenek és maradjanak az örökké telhetetlen szexipar termékeinek. A nem kívánt, éretlenül elszenvedett szexuális erőszak könnyen fordíthatja szembe önmagával a gyermeket. Közismert tény, hogy az erőszak áldozatául esett gyerekek nagyon gyakran éreznek bűntudatot azért, amit mások elkövettek velük szemben: azt gondolják, ez büntetés volt azért, mert valami rosszat tettek. A gyermekkori szexuális erőszak áldozata, ha nem mentik meg, ha nem kap védelmet, ha nem szolgáltatnak neki igazságot, ha nem segítenek feldolgozni a (szinte feldolgozhatatlan) traumát, könnyen fordulhat szembe önmagával mint szexuális lénnyel: mi sem undorítóbb egy megerőszakolt kislánynak, mint önnön női teste, kisfiúnak, mint a saját férfi-teste… Van-e, aki nem érti ezt?

És ha nincs rá szava (vagy ha nem hallgatják meg, és nem tudja szavakba önteni), akkor marad az érzés, az indulat, az undor, a harag, a gyűlölet, amely természetesen általában nem az egyébként jobbára nagyon is ismert és szeretett közeli hozzátartozó elkövetőre, vagy a teljes ismeretlenségbe burkolódzó pornó-producerre irányul, hanem önmaga, saját túl korán és cseppet sem az ő akaratával, vágyaival egyező módon szexualizált teste ellen fordul.

És ott vannak a homoszexualitásukkal szembesülő – de azt vagy fel nem ismerő, vagy meg nem értő, netán egyenesen elfogadhatatlanként gyűlölő kisebb-nagyobb gyermekek. Őket sem védi meg senki a külső és a bensővé tett homofóbiától: segítség, elfogadás és szeretet helyett nagy tapsot kapnak, amiért oly bátrak, hogy elszánják magukat a nagy-nagy lépésre: tönkrezúzzák ifjú testüket. Sebaj: fő a bátorság és a nyitott szellem.

Harmadik áldozat tehát: a megerőszakolt, félreértett, valódi mivoltában el nem fogadott, manipulált, mindenféle mentális problémával küszködő, s végül rettenetes bajával magára hagyott gyermek.

4. sz. áldozat: a transz ember

Aztán a gyermek felnő. Átlépi a bűvös nagykamasz-határt, és egyes országokban már kaphat hormonkezelést a nem-váltás folyamatának megindítása érdekében (fél-legálisan addig is hozzájuthatott – még én is találtam ilyen oldalakat a neten, merő véletlenségből). „Jobb helyeken” persze már 9 éves kortól nyomják a pubertás-blokkoló hormonokat, hogy a későbbi nemváltás simábban menjen. Amikor pedig a felnőttkor küszöbét is átlépi, immár a nemváltó sebészeti műtétek előtt is megnyílik az út. (Magyarországon pár évvel ezelőttig adott feltételek között az ilyen eljárásokat eleinte a társadalombiztosítás kasszájából, 2007 után gyakorlatilag az igénybe vevő saját zsebéből finanszírozták. Ma inkább külföldön és természetesen saját – nem kevés – pénzből jutnak hozzá az ún. „nem-megerősítő” műtétekhez az érintettek.)

Ha azonban a nemi diszfóriával küzdő személy aláveti magát az ún. nem-megerősítő kezeléseknek, előbb a hormon„terápiának”, majd esetleg a sebészeti átalakításnak is, akkor már azért ilyen olcsón nem ússza meg. Egyrészt ténylegesen drága eljárásokról van szó (most ne emlegessük a Fejlett Nyugat pár államát, amelyek az adófizetők pénzéből, tehát az érintett szempontjából ingyenesen csonkítják meg iszonyatos összegekért az ezt óhajtó polgárt). Másrészt viszont innentől kezdve garantáltan pokol lesz az élete. Rosszullét, fájdalom, terméketlenség – örök hormonfüggőség, ismétlődő műtétek, rengeteg pénz. A gondolkodás, az érdeklődés és a lehetőségek jelentős beszűkülése. Ami pedig a szexuális életet illeti, összekutyult hormonokkal, műpénisszel, vágott vaginával: olyan, amilyen. De hát hiszen ez is volt a cél… Nem?

Lisa Marchiano amerikai jungiánus pszichoanalitikus, aki jó néhány transznemű pácienssel dolgozik, élesen bírálja a pro-transz mozgalmakat és az ezeket kiszolgáló egészségügyi személyzetet, amelyek megengedhetetlen módon inkább hagyatkoznak a páciensek öndiagnózisára, mint a szakmai protokollok bevált eljárásaira21. Ezeket a protokollokat most hirtelen túlságosan megterhelőnek, beavatkozósnak, tolakodónak, a páciens önrendelkezési jogába ütközőnek kiáltották ki, szabad utat nyitva a páciens nemi önmeghatározásán alapuló kezelési modellnek.

 

21 Az American Academy of Pediatrics (Amerikai Gyermekgyógyász Akadémia – AAP) „A transz- és eltérő nemű gyermekek és serdülők teljes körű gondozása és ellátása” című nem rég kiadott állásfoglalása a gyermek- és serdülőkori nemi diszfória spntán rendeződésével kapcsolatos széles körű szakmai tapasztalat alapján eddig világszerte elfogadott „várakozó megfigyelés” néven ismert hozzáállást a „nemi megerősítés” elvével mint egyedül elfogadható szakmai attitűddel cserélte fel.

Marchiano emellett nem is mellékesen az adatok nem kellően korrekt kezelését is felrója a transzmozgalomnak és a transz-barát médiának. Idéz egy 2015-ös, 28 000 transznemű ember megkérdezésén alapuló felmérést, amely szerint a válaszolóknak csupán 8%-a számolt be arról, hogy „megbánta” a tranzíciót és „detranzicionált” (visszatért született neméhez), és ezek többségénél is csak ideiglenes megingásról volt szó. Amúgy a 8% sem egy elhanyagolható arány, teszi hozzá Marchiano, hiszen a magukat transzneműként meghatározó kiskorúak száma rohamosan növekszik. De a „megbánók” valódi részaránya minden bizonnyal lényegesen magasabb ennél a 8%-nál, minthogy a felmérést transzneműek körében végezték el, márpedig azok az egykori transznemű emberek, akik megbánták ezt a döntést és elfordultak tőle, többnyire már nem vallják magukat transzneműeknek, megszakították a kapcsolataikat a transz mozgalommal, őket az ún. transz közösség tagjai között folytatott kutatások során biztosan nem kérdezték meg: így tehát egyszerűen nem lehet tudni, hogy minek a hány százaléka az a bizonyos 8%.

Marchiano beszámol arról, hogy az ő detranzicionált páciensei – egytől egyig fiatal, huszonéves nők –, mire általában serdülőkorukban transzként azonosították magukat, már rég bonyolult, komoly szociális és mentális problémákkal küszködtek. Szinte mindegyik diszfunkcionális családból jön, ahol szexuális zaklatás, nem egyszer erőszak volt osztályrészük. Többségük valamilyen evészavarral is küszködött. Nem egy közülük most, utólag leszbikusként ismer magára, akinek ezt az attitűdöt egy masszívan homofób környezetben kellett volna magával – kiskamaszként – elfogadtatnia.

A különböző nemi diszfória-klinikákon azután általában egy-két felületes beszélgetés után megkapták a diagnózist, amely alapján megkezdődhetett a tesztoszteronnal való kezelésük.

Többségük mentális állapota a kezelés hatására tovább romlott. Bár néhányan arról számoltak be, hogy eleinte a hormonok növelték önbecsülésüket és magabiztosságukat, érzelmi labilitásuk általában mégis tovább fokozódott, mélyült a depressziójuk és öngyilkosságra való hajlamuk.

A tranzíció nem csak hogy nem hozott gyógyírt a bajaikra, de sok esetben egyenesen elmélyítette azokat. Nem egy közülük kénytelen volt letenni eredeti tanulmányi vagy szakmai elképzeléseiről. Akik nem-megerősítő műtét gyanánt mellük, méhük, petefészkeik eltávolításán is átestek, nem egyszer azt voltak kénytelenek megállapítani, hogy szenvedéseik nem enyhültek, sőt, ideggyógyászati problémák léptek fel, mély megbánással és örök hormonfüggőséggel kell ezentúl együtt élniük.

A „detranzíció” során azután a transz közösség megvonta tőlük a támogatást, nem egyszer mind az online, mind a személyes kapcsolataik is megszakadtak, illetve becsmérlésnek, szidalmazásnak voltak kitéve. Így hát ismét csak az elszigeteltséggel és a magukra hagyással voltak kénytelenek szembesülni.

Keira Bell, a húszas évei elején járó brit lány – egykor transz férfi – ma a bíróság előtt keresi az igazságát és igyekszik megteremteni a hozzá hasonló sorsú, diszfóriával küszködő gyerekek védelmének alapjait. Nincs egyedül. Akad, aki jobban, s akad, aki rosszabbul bírja a visszavonhatatlan változásokat.

Az alábbi grafikont Cari Stella detranzicionált leszbikus blogger pár száz fős mintán készített kutatásából vettük. Kérdés: „Szerinted megfelelő tanácsadásban részesültél és pontosan informáltak a tranzícióval kapcsolatban?”

 

2019-ben a Yale School of Public Health, és a svédországi Karolinska Institute nagyszabású közös kutatást végzett a teljes svéd lakosság longitudinális egészségügyi adatait felhasználva. Azt kutatták, hogy milyen különbségek lelhetők fel az átlag populáció és a nemi diszfóriával, illetve transzneműként diagnosztizált személyek között. A mentális egészségnek három mutatóját figyelték meg: hányszor keresték fel az orvost depresszió és szorongás miatt, hányszor írt fel orvosuk nekik szorongásoldót és/vagy antidepresszánst, és hány esetben kerültek kórházba megkísérelt öngyilkosság miatt.

A kutatás azt találta, hogy a nemi diszfóriával diagnosztizált páciensek mintegy hatszor nagyobb eséllyel keresik fel az orvost szorongás és depresszió miatt, több, mint háromszor többször írnak fel nekik szorongásoldó és antidepresszáns szereket, és több, mint hatszor akkora eséllyel szorulnak megkísérelt öngyilkosság következtében kórházi ellátásra, mint más emberek. Ugyanakkor megállapították, hogy míg a hormonális beavatkozás nem javított a transznemű emberek pszichés kondícióin, a sebészeti beavatkozás utáni időben a nemi diszfóriával diagnosztizált emberek kevesebb pszichológiai-mentális ellátást vettek igénybe, mint korábban. A kutatás első, tavaly októberi publikációja tehát sikerről számolt be, amit a The American Journal of Psychiatry 2019. október 4-i számában részletesen le is közölt.

Ezután azonban a szerzők igen sok kritikát kaptak, többek között azt rótták fel nekik, hogy saját adataikat interpretálták tévesen, és ha jobban megnézik, ők is látni fogják, hogy bizony épp ellenkező a helyzet: a sebészeti beavatkozások tovább rontották a transznemű populáció amúgy is kirívóan rossz mentális állapotát. De ez még semmi. A bírálók rámutattak, hogy a közel 10 milliós Svédország teljes lakosságának több, mint tíz éves egészségügyi történetét felölelő statisztikai adatbázisban mindösszesen 2679 nemi diszfóriával diagnosztizált személy adatai szerepeltek, közülük 1018 esett át nem-átalakító műtéten. Ezek többsége is csak nemrégiben, tehát nem volt releváns válasz arra a kérdésre, hogy a műtét óta eltelt időben az érintettek több vagy kevesebb orvosi ellátásban, gyógyszer-felírásban, ill. öngyilkossági kísérlet miatti kórházi kezelésben részesültek-e. A 10 milliós Svédországban mindösszesen 19 olyan személyt lehetett találni, akin a nem-átalakító műtétet legalább 10 évvel azelőtt végezték el. Így hát azt a következtetést, amely szerint a nem-átalakító műtét eredményeképp az azt követő időben az érintett populáció mentális állapota lényegesen javult volna, 19 személy adataira alapozták.

A szerzők tehát revideálni kényszerültek a tanulmányukat, és 2020 augusztusában helyreigazítást tettek közzé. Az AJP ezt úgy oldotta meg, hogy megőrizte a pozitív eredményt világgá kürtölő címet, alatta a hibás értékelés szövegét is, csak a cím feletti kis fülön jelezte apró betűcskékkel, hogy a cikk javítva lett… Aki akarja, rákattinthat a javításra (pontosabban a javított összefoglalóra – mert hiszen a teljes tanulmányért már fizetni kéne). De azt a hírverést, amely a sebészeti beavatkozások kedvező hatásait taglaló 2019 őszi közleményt övezte, ezúttal valahogy nem ismételték meg.

Negyedik áldozat: maga a transznemű ember.

Az Emberi Jogok Felkentjei szentté avatják ahelyett, hogy valódi segítséget nyújtanának neki. Még azt is magára hagyják, aki nem vesz igénybe hormon- vagy sebészeti kezelést, annak se segítenek feltárni nemi diszfóriája valódi okait, nem segítenek elbánni ezzel. De akik ún. nemi megerősítő – legyünk megint pontosak: nemi legyengítő – eljárások igénybevételére szánják el magukat, azokat sietve, körülnézést, átgondolást nem hagyva végiglökdösik a Végső Virtuális Szentföld felé vezető úton, kezébe az önsértés flagelláns korbácsát nyomják: üsd-vágd magad, te SZENT! Üti-veri hát magát szegény, és megpróbál üdvözülni kicsit, miközben persze „jótevői” is jókat húznak rá – emlékszünk: „purgát-döfét-szurát” –, egyszersmind nem mulasztanak el mélyen a zsebébe nyúlni.

***

A nő a világ niggere” – énekelte John Lennon 1972-ben. Mára már nemhogy a „nigger”, hovatovább a „nő” szó se fér át a politikai korrektség szűrőjén. Úgyhogy gyorsan, még amíg lehet, mondjuk ki: a transz a világ nője. Élete látszat, teste fájdalom, sorsa rabság, gyönyöre, hogy másnak tetszik. Igazi nő. És fogyaszt, fogyaszt, fogyaszt, sokat, drágán, értelmetlenül, fölöslegesen, ártalmasan. Mondom: igazi NŐ.

Visszavonhatatlan – (?)

Egy 2018 végén a holland televízióban sugárzott dokumentumfilm négy transznemű ember példáján keresztül igyekszik bemutatni, hogy a transzneműség, illetve a nemváltás talán mégsem fenékig tejfel. A négy történet (három MtF és egy FtM) négy teljesen különböző változatot ír le.

A legidősebb, a ma 82 éves, még mindig gyönyörű nő, Corine – valójában férfi, már bocsánat – teljesen elégedett: neki 50 évvel ezelőtt sikerült igazi nővé válnia, és még férfiak heteró szerelmét is bírnia. Emellett anyának is érezhette magát egy rövid ideig, midőn egy épp az ő példáján felbuzdult – addig homoszexuális életet élő – fiúval, annak tranzícióját követően bensőséges anya-lány viszonyt ápolhatott egészen addig, míg az illető öngyilkos nem lett.

Braldt csak („csak”) hormonokat szedett – pár évig –, persze előtte is „nő” volt, de ehhez elég volt ÚGY öltöznie és sminkelnie. Indult is a helyi választáson: kampánya transznő mivoltára épült. A hormonszedés következtében azonban rövid úton felszedett harminc kilót, és szívbeteg lett. Döntenie kellett: élő férfi vagy halott nő szeretne inkább lenni. Tavaly abbahagyta a hormont, és most a mérhetetlen kiterjedésű női ruhatárát mutatja: mi lesz ezekkel…?

A harmadik a 22 éves Tiuri, aki lánynak született, és most, a sikeres hormonkezelést követően boldog fiúként várja, hogy levágják a melleit, kivegyék a méhét és petefészkeit. Ő nagyon elégedett, mert a négy kötelező pszichológus-ülést letudta egy hónap alatt. A pszichológiai vizsgálatot viszont kihagyta, mivel akkor egy egész hónapot kellett volna várnia. Utána még a döntési folyamat meg minden: hónapokat késlekedett volna. Hát ha egyszer nincs ott mit találni, akkor minek az a vizsgálat?, kérdezi, és döngő, férfias léptekkel végigvonul a csatornaparton, majd gyakorlott matróz-csomóival kiköti a vascölöphöz a hajót.

A film valódi főszereplője a negyvenéves Patrick. A kérdésre, hogy annak idején miért akart nővé változni, nem tudom-mal felel. Húszévesen jelentkezett a klinikán, hogy nemváltást szeretne, aztán félve családja és környezete reakciójától, visszalépett. Csatlakozott egy internetes fórumhoz, amelyben kizárólag csodálatos megújulásokról, a transszá válás nagyszerűségéről olvasott. Egyre csak erősödött benne az érzés, hogy nagy bajának okait csakis itt kell keresnie.

Idővel visszament hát a gender-klinikára, és három ülés után megkezdhette a hormonkezelést. Ahhoz, hogy tovább is léphessen, nőként kellett a társadalomban megjelennie, mutatkoznia, viselkednie. Ezt hívják az átalakulási folyamat „Valódi Élet Szakaszának”. De hiába volt teli a szekrénye női ruhákkal, hiába volt ő maga is szép nőként, nem érezte jól magát, szorongásai nem enyhültek. A Valódi Élet Szakasz alatt gyakorlatilag ki se tette a lábát a lakásból. El is mondta a pszichiáterének, hogy ez nem megy neki, nem tud nyilvánosan nőként mutatkozni. A pszichiátere erre azt válaszolta neki, hogy nem baj, ez nem ok arra, hogy visszalépjen a sebészeti beavatkozástól.

Néhány hónap múlva múlva levelet kapott a klinikától, amiben az állt, hogy sikerrel teljesítette a Valódi Élet Szakaszt. Patrickot felvillanyozta a hír, bár persze nagyon ideges volt… 2008-ban, 30 évesen megoperálták. Új neve Patricia lett.

Pár hónappal később bezuhant. Felfogta, hogy mi is történt vele, és hogy ez visszafordíthatatlan: ezentúl ezzel kell együtt élnie. Ez a test nem az ő teste. A fürdőszobában törülközőt csavar maga köré, hogy ne kelljen látnia, mivé lett.

Mostani pszichiátere, Gert Bakker elmondja, hogy Patrickot borderline személyiségzavarral, addikciókkal és PTSD-vel diagnosztizálta. A riporter kérdésére, hogy ezek már az átalakulás előtt is megvoltak-e neki, igennel felel. Hogy mi az oka annak, hogy számos pszichiáter nem ismerte fel, hogy Patrick panaszait nem nemi diszfória, hanem mindenféle egyéb mentális zavar okozza, azt feleli, hogy talán nem beszélgettek vele eleget…

A filmben szereplő többi pszichoterapeuta, pszichológus és egyéb szakember megerősíti, hogy a nemi diszfóriával jelentkező páciensek panaszai mögött rejlő okok feltárása nem alapos, hogy a szakemberekre nyomás nehezedik azért, hogy gyorsan és ellenállás nélkül irányítsák a betegeket a nem-átalakító beavatkozások felé, hogy a rendszer nem tűr kritikát, hogy a beadott kutatási javaslatokat nem fogadják el, hogy a szigorúbb ellenőrzést lehetővé tevő protokoll-elképzeléseiket nem is tárgyalják … és így tovább. Mindezzel szemben a transznemű embereket tömörítő mozgalmak és fórumaik felkészülten és összehangoltan osztják az érdeklődők között a tudnivalókat, így pl. azt is, hogy hogyan és mit kell hazudni az ellátóknak, hogy hamarabb és gördülékenyebben juthassanak el a tranzícióhoz.

A riporter kérdésére, hogy vajon ki a felelős ezért a katasztrófáért, aminek Patrick (is) az áldozata lett, az a válasz, hogy az orvosok és Patrick osztoznak a felelősségen. Ugyanis Patrick is hozzájárult az orvosok, s velük persze saját maga megzavarásához azzal, hogy azt hazudta, hogy egész életében nő akart lenni. A pszichiáter elmagyarázza, hogy némelyek bármire képesek annak érdekében, hogy elérjék céljukat, a nem-átalakító kezelést, és hogy sajnos az ehhez szükséges trükköket az interneten tanulják egymástól. Hogy mik ezek a trükkök? Hát következetesen kell állítani, hogy az ember nem-átalakítást akar, és hogy kiskora óta ez minden vágya. Lehet, teszi hozzá a professzor eltűnődve, hogy veszélyes ezt a tévében elmondanom…

Patrick három év női lét után végleg meghasonulva önmagával és mindennel úgy döntött, abbahagyja a hormonokat és mégis férfiként kíván élni. Levágatta szép hosszú női haját, lemosatta a zselés körömlakkot a kezéről és szekrénybe zárta női ruhatárát. De soha többé nem leszek önmagam, sírja el magát. Most negyven éves.

Szerencsére azonban a nagyon humanista Hollandia tartogat még megoldásokat a szenvedők számára. Dr. Gert Bakker pszichiáter megállapította, hogy páciense szenvedései mélyek, elviselhetetlenek, és ez az állapot bizony végleges, ezért felvette a kapcsolatot a SCEN-nel (a holland eutanázia tanácsadó bizottsággal), és megkapta az engedélyt az eutanáziára. Patrick azonban még nem döntött, mindenesetre megnyugodva sírta el magát: hogy ha végül rászánja magát erre a második, ugyancsak visszavonhatatlan lépésre, Gert doktor segíteni fog neki.

A film felvonultat egy etikai szakértőt is, aki azonban azt javasolja, fontolják meg, nincs-e mégis lehetőség arra, hogy az eredeti állapotot valahogy visszaállítsák. Hollandiában nem végeznek nem-visszaalakító műtéteket, de létezik egy klinika Európában – Belgrádban –, ahol igen. Prof Miroslav Djordjevic, a téma hírneves specialistája az elmúlt években tucatszám végezte el „megbánt” páciensek visszaállító műtétjeit. És ott áll nála sorban további hatvan! Pedig nem ám egyszerű dolog a férfigenitáliákat visszacsinálni! Innen-onnan ki kell metszeni anyagot az illető testéből, aztán valami műanyagból mű-húgycsövet készíteni, és akkor még további műtétek sorozata következik, hogy valami kis erekciót is ki lehessen csikarni az új eszközből.

Djordjevic úgy becsüli, hogy Európában közel másfél millió regisztrált transznemű ember élhet, hétszáz fölösleges pénisz és herepár, hétszáz fölösleges méh és ováriumpár… Ezeket ma ki- és levágjuk és kihajítjuk a kukába. Micsoda pazarlás. A professzor és stábja azt kutatja, miképp lehetne létrehozni egy pénisz-transzplantációs sebészetet. Djordjevic élete nagy álma egy genitália-bank, amelyben gyűjtjük és konzerváljuk ezeket az értékes szerveket, hogy azután annak adjuk oda, akinek valóban szüksége van rájuk”.

Ezt a jóságot!

Globális disztópia

Hatalmas a fellendülés a transzipar területén. Miközben a legnagyobb jóindulattal sem sikerül még fél százalékra sem feltornázni a transznemű emberek számarányát a népességen belül (még a fejlett országokban sem, ahol, ugye: „szabad” transzneműnek lenni), új és új klinikák, kórházi szárnyak nyílnak szerte Amerikában, Kanadában és más (ún.) demokratikus államokban, a tranzíciót kérő szenvedő embertársak megsegítésére. Orvostovábbképzés, szakemberképzés, kiegészítő iparágak és szolgáltatások létrehozása, fejlesztése, iskolai, óvodai befogadási” programok. Áció-Káció-Edukáció.

A transzklinikák irdatlan felfutása mögött jótékonyságról elhíresült nagytőkések gigaberuházásait figyelhetjük meg, ahogy a politikai kampányoknak is – amennyiben a győztesek várhatóan transzbarát politikát folytatnak majd22 – bőven jut a támogatási büdzséből.

 

22 Belgium újonnan kinevezett miniszterelnök-helyettese egy transz nő, a Genti Egyetemi Klinika elsősorban asszisztált reprodukcióval foglalkozó nőgyógyász orvosa, tanszékvezetője, egyben zöldpárti országgyűlési képviselő.

Mert mit is kell transzbarát politikán érteni?

A transzbarát politikai berendezkedés elismeri a nemváltáshoz, illetve a szabad nemi identitás(választás)hoz fűződő jogot mint alapvető emberi jogot23. Az alapvető emberi jogok érvényre jutását szolgáló invesztíciók a liberális demokrácia országaiban többnyire jótékony célú beruházásoknak minősülhetnek, ami – persze országonként változó – adó- és egyéb kedvezményekkel járhat. Az alapvető emberi jogként való elismerés további előnye, különösen, ha ugyancsak vaskos kampány-befektetésekkel sikerül a megfelelő politikai erőket hatalomhoz juttatni, hogy aztán ezek a támogatásért cserébe még a transz mozgalom és az azt kiszolgáló ipar és szolgáltatások üzemeltetéséhez elengedhetetlenül szükséges nemzeti és nemzetek fölötti jogi normák és intézmények létrehozását és működtetését is kieszközlik, illetve a továbbiakban is segítik.

 

23 Mértékadó becslések szerint a nemváltó műtétek világpiacán 2020-2026 között évi 25,1%-os növekedésre számíthatunk. Eszerint a 2019-ben mért 316 millió dolláros összforgalom 2026-ra 1,5 milliárd dollárra bővül. A növekedés fő forrásaiként a tanulmány szerzői a bővülő állami kedvezményeket, a nemváltó műtétekre is kiterjedő egészségbiztosítást, a nemváltás európai országokban mind elterjedtebb jogi elismerését, valamint a transznemű emberek számára a vezető piaci szereplők által elérhető áron nyújtott szolgáltatásokat jelölik meg.

Ennek fényében kell értelmeznünk és értékelnünk a BNO (Betegségek Nemzetközi Osztályozási rendszere) már emlegetett friss, 11. kiadását, az Orvosok Világszövetsége és a WHO állásfoglalását, egyes országok új, a nemváltásra, névváltoztatásra vonatkozó törvényeit is, valamint azt a kívülálló szemében megdöbbentő felületességet és kapkodást, ami számos országban – így egyebek között az Egyesült Államokban, Kanadában, az Egyesült Királyságban, Hollandiában – az orvosinak nevezett beavatkozások előkészítése, elbírálása, a vonatkozó döntési mechanizmus működtetése, a kutatás, a statisztika és az utánkövetés terén megfigyelhető.24

 

24 E sorok javítgatásakor érkezett a hír: 2020. szeptember 22-én az Egyesült Királyság nő- és esélyegyenlőség-ügyi minisztere, Liz Truss elégedetten jelenti, hogy a 2018-ban meghirdetett Nemzeti Konzultáció (!) a 2004-es Gender Recognition Actról (Gender Elismerés Törvény) sikerrel lezárult, eredményeit feldolgozták. (A 67 milliós országból mintegy 102 ezren válaszoltak. A válaszolók 1 százaléka – 1100 fő – nyilatkozta, hogy nyújtott be jogi nemváltás iránti kérelmet, ezek egy részét elfogadták, más részét nem, illetve még folyamatban van.) A miniszter beszámolójából megtudjuk, hogy a kormány már az elmúlt három évben 50%-kal emelte a nemi identitás szolgálatok támogatását, valamint hogy 2020-21-ben további három új gender-klinika nyílik az országban.

További előnyök lehetőségét rejti a tény, hogy a nemváltáshoz, nemi identitáshoz fűződő emberi jog a dolog természetéből következően egyenesen a kisebbségi jogok közé tartozik. Márpedig a kisebbséghez tartozás különös védelmet élvez: nem csupán a hátrányos megkülönböztetés tilalma, de a politikai korrektség elvárása is kötődik hozzá, vagyis azért, mert valaki az, ami, nem illetheti bírálat.

Ez az egyébként nagyon is méltánylandó elvárás csúszott át (nem is lassanként, hanem igen sebesen) a transz embereket, mozgalmaikat, ideológiájukat, az őket ellátó, kiszolgáló intézményrendszer és szolgáltatások egészét vagy akármely szeletét érő bármilyen kétség, kérdés, bírálat szélsőségesen intoleráns, megfélemlítő, megkockáztatom: terrorisztikus szankcionálásába.

A szankciók az egyszerű kapcsolat-megszakítástól a tanárok egyetemi elhallgattatásán (pl. a már említett Julie Bindel), vagy a gondolkodó értelmiségiek tömeges életveszélyes fenyegetésén át (J. K. Rowling) egészen a klinikabezárásig és a világhírű professzor elbocsátásáig (Kenneth Zukker) terjedhetnek. De ebbe a sorba tartoznak a „szoftabb” módszerek is, mint a kritika meg nem hallgatása, a javaslatok figyelembe nem vétele, a szenvedő ember problémájának a véletlen-szándékos fel nem ismerése is (a fentebb részletesen bemutatott holland film is szolgáltat ezekre példákat).

A szexipar apologétái szeretnek az ősiség elvével operálni – prostitúció, pornó, leánykereskedelem „mindig volt, mindig lesz”, „legősibb mesterség”, „már a régi görögök is” stb., ja és: béranyaság is mindig volt, csak nem így hívták, és hogy egyebet ne mondjunk, mindig is voltak és vannak is nemváltók, interszexek stb., Indiában így hívják őket, Óceániában amúgy, és mindenütt köztiszteletnek örvendenek … –, pedig valójában a modern, globális, indusztrializált szexpiac korábban sosem látott jellegzetességekkel bír. Itt nem térünk ki a prostitúcióval és emberkereskedelemmel kapcsolatos unásig ismételt vitákra (legalizálni vagy eltörölni), sokan és sokat írtak, írtunk már erről. A globalizált szexpiac egész világunkat átható mivoltára, és nagyon is a modernitásban gyökerező természetére vonatkozóan pedig például Sheila Jeffreys és Victor Malarek írásaihoz irányítjuk az érdeklődő olvasót.

Most csak annyit kell leszögezni, hogy a prostitúció és az emberkereskedelem, valamint motorjuk, a globális pornográfia mellé fokozatosan felsorakozik a béranya- és a nemváltó-ipar. Ezek is kiszolgáltatott emberek – főleg nők és gyermekek – testéből, annak is elsősorban nemi részeiből csinálnak bombaüzletet (persze nem a kiszolgáltatott embereknek). És ezek is a kizsákmányolt és tönkretett áldozatok szabad akaratára, emberi jogainak érvényesítésére, önmeghatározásuk tiszteletben tartására hivatkoznak. A két új elem, a béranya- és a nemváltóipar ugyanakkor azzal az újítással szolgál, hogy fokozatosan gyarmatosítja az egészségügyi ellátórendszer élenjáró, legfejlettebb technikákkal ellátott szegmenseit, az endokrinológia és a transzplantációs fejlesztések, valamint a művi megtermékenyítés legújabb vívmányait.

Ma még – így volt ez a prostitúcióval és a pornográfiával is, habár ott áru és vevője többnyire két külön személy, de a fejlődés nem ismer határokat! – a legtöbb országban csak a gazdagabbak élhetnek az összes oly nagyon kívánatos lehetőséggel (hormonterápiák, sebészeti beavatkozások sorozata), de idővel a technológia fejlődésével és olcsóbbá válásával, illetve a társadalombiztosítás (vagyis a mi pénzünk) becsatornázásával, végtére is alapvető emberi jogról van nemde szó, a szegényebb polgárok is hozzáférhetnek majd az áhított átalakuláshoz.

A béranyaipar kibontakoztatásához további lépéseket kell tenni azért is, hogy elismertessék az ember alapvető jogát a gyermekhez, akkor is, ha ehhez egy másik, idegen (vagy rokon, de azért lehetőleg vallási, nemzeti, etnikai kisebbséghez tartozó, súlyos nélkülözéstől sújtott területen élő) asszony testét kell felhasználni. De aggodalomra – így szól a kotta – semmi ok, hiszen, ahogy a prostitúcióban, ebben is mindenki szabadon és önként vesz részt, itt is egyenjogú, felnőtt állampolgárok szerződnek egymással. Hisz mindannyian tudjuk: vannak, akik direkt imádják a várandósságot, szeretnek szakmányban szülni – mit csináljunk, ha ehhez van tehetségük (ilyenből valamiért főleg Indiában, Ukrajnában és Grúziában van sok: hja, egzotikus országok…). Az olyan extremitásokkal való fenyegetést pedig, amilyenekről Margaret Atwood szól A szolgálólány meséje c. regényében és a belőle készült filmsorozatban, természetesen a leghatározottabban visszautasítjuk.

A nemváltóipar sikeréhez – vagyis az igénylők számának, s vele a rentabilitáshoz szükséges fizetőképes kereslet bővüléséhez – el kell fogadtatni, állami, nemzetközi jogi szintre kell emelni az ember alapvető jogát a nemi identitása megválasztásához, kifejezéséhez, megéléséhez, valamint lehetőség szerint ennek gyakorlati „megvalósításához” is. Az emberi jogi kontextus afféle kenőolajként segíti elő, hogy nagybefektetők jótékonyságként tudják elszámolni az ilyen fejlesztésekbe történő invesztíciót, és egyben azt, hogy a közoktatás, a kultúra- és művészetszervezés és -finanszírozás, valamint a releváns területeken a szakképzés is mint valami nagyon humánus, emberbaráti attitűdöt fogadja el és nyomja át a közgondolkodáson a transz ideológiát.

Életek múlnak ugyanis azon, hogy valakit gyermekkorában elszenvedett szexuális visszaélés, esetleg nemi erőszak áldozataként, netán a hadseregben átélt szexuális trauma hordozójaként, avagy ellátatlan autistaként, bántalmazottként, fel- és el nem ismert homoszexuálisként kell-e megsegíteni (és mellékesen a felelősöket felelősségre vonni), vagy ünnepelhetjük-e inkább bátor transznemű hősként. Az ő saját életük is múlik ezen persze, de ennél sokkal több mindenkié: a teljes pornókultúra működtetőié és fogyasztóié, a bűnözőké, akik gyerekeket erőszakolnak, a hadseregé, amely – hogyan is máshogy – szexuális úton is engedelmességre kényszeríti tagjait és áldozatait egyaránt. Bármennyire is butaságnak látszik első ránézésre, hogy pár szerencsétlen ember önpusztító hobbija kedvéért egy egész világot át kelljen programozni: mindjárt nem lesz akkora butaság, ha belátjuk, hogy a globális szexipar itt hömpölyög a küszöbünkön, iszonyatos mennyiségű áldozatot és fogyasztót termelve ki innen is, onnan is.

Mindenkit megnyugtathatunk, Földünk humán-tartaléka kimeríthetetlen: már most óriási és ezután is töretlenül növekvő számban állnak rendelkezésre fölösleges (és nagyon rászoruló) emberek, akikből tetszés és igény szerint lehet ágyúgolyót, pornó-színészt, prostituáltat, ezen belül tetszőlegesen át- és ki-be-operált haszonjószágot faragni, adni, venni. Még örülni is fognak, hisz ahonnan jönnek, ott sokszor csak erőszak van, de ivóvíz, élelem és kereset nincs.

Az alábbi ábra szerint a világ felnőtt lakosságának (5 md fő) 70%-a, (3,5 milliárd fő) rendelkezik a világ összvagyonának 2,7%-ával, míg a felnőtt népesség 0,7%-a (36 millió fő) az összvagyon majdnem 50%-ával.

Könnyen leolvasható, hogy kik közül kerülnek majd ki a test-áru utánpótlás tömegei, a hormon- és nemiszervgyárak kényszerfogyasztói, a kimeríthetetlen termékenységű, a terhességben és a szülésben különös élvezetet találó önkéntes sorozatszülők, a hormonok és a pótnemiszervek kezelésének rabjai – és hol csörög a kasszagép.

 

 

 

 

 

Transzba esve– új hullám a globalizált testiparban” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.