Utópia és disztópia

A cikk megjelent a Magyar Narancsban 2021-09-01.

Fekete Émi orvos a Magyar Narancs augusztus 12-i számában közölt cikkében a kormányfő által meghirdetett „gyermekvédelmi népszavazást” bírálva megállapítja, hogy az lényegében egy hamis állításokra, fikciókra alapozott választási propaganda-akció. Ebben igaza is van.

A probléma azonban az, hogy ő maga is nagyrészt fikciókra, tisztázatlan, átgondolatlan állításokra alapozza érveit. Abból a két, szerinte evidens tételből indul ki, hogy 1. a gyerekek egy része bizonytalan nemmel születik, illetve (és ezt nem világosan különíti el az előbbitől) bizonytalan nemű lesz vagy idővel azzá válik (ez igen gyakran súlyos szenvedéssel jár); 2. aminek nemzetközileg ismert egyetlen jól bevált megoldása a személyre szabott hormonkezeléssel és sebészi beavatkozással lebonyolított nemváltoztatás. Cikke végén pedig arra jut, hogy Magyarországon is, mint más, szerencsésebb országokban, elérhetővé kellene tenni ezeket az eljárásokat, mert ezek hiányában a transznemű emberek tömegei követnek el öngyilkosságot.

Néhány alapfogalom

Megkülönböztetünk biológiai és társadalmi nemet. A biológiai nem (sex) az ember szaporítószervei szerint két alakot vehet fel: valaki lehet nő vagy férfi, teljes összhangban az élővilág legnagyobb részével. A társadalmi nem (gender) ezzel szemben civilizációs termék (az állatoknak és növényeknek nincs ilyenjük), a biológiai nőre és férfira szabott, a történelmi időben és egyben a földrajzi térben is változó szokások, viselkedések, viseletek, szerepek, funkciók, modorok, divatok, előírások, elvárások stb., s az ezekben tükröződő hatalmi viszonyok bonyolult halmaza. Fekete Émi írásában ez a két gyökeresen különböző fogalom, a biológiai és a társadalmi nem, hol szétválik, hol egybemosódik.

Itt kell foglalkozni az interszexualitás fogalmával, amely – ahogy általában a transzmozgalom érvelésében is – Fekete Émi cikkében kardinális magyarázó szerepet tölt be. A cikk orvos szerzője elkülöníti az interszexualitást – azt a fejlődési rendellenesség-csoportot, amely esetében a biológiai nemi fejlődés valamilyen zavara (angol betűszóval: DSD) következtében az egyén külső és/vagy belső nemi szervei nem vagy nem egyértelműen, esetleg atipikusan fejlődtek ki – a transzneműségtől, amikor valaki úgy érzi, az a határozott élménye, hogy bár fiú/férfi vagy lány/nő teste van, ő mégis a másik nemhez tartozik. Egyrészt elkülöníti – másrészt mégis úgy kezeli a két fogalmat, mintha a transzneműség az interszexualitás egy alesete volna.

Az emberről születésekor egyértelműen megállapítható, hogy biológiai neme nő-e vagy férfi. Így van ez azoknál is, akik később esetleg transzneműként fogják magukat azonosítani. Ha a nemi fejlődés valamilyen zavarával születettek egy részénél megtörténik is, hogy az orvos (és a szülők) igyekeznek a gyermeket „besorolni” valamelyik nembe, mindenki másra semmi esetre sem igaz, hogy nemünket születésünkkor „határozzák meg” – ahogy általában a transzmozgalom, és jelen cikkében Fekete Émi fogalmaz.

Az interszexuális csecsemők esetében elterjedt gyakorlat, hogy a gyermek látható nemi szerveit sebészi eszközökkel valamelyik – az orvosok és a szülők által megfelelőbbnek tartott – nemre jellemző formára igazítják. Ezt az utóbbi időben az interszexuális érdekvédő szervezetek világszerte ellenzik, sőt, mára már szupranacionális szervezetek is káros gyakorlatnak minősítik. A korszerű emberi jogi álláspont szerint a nemi fejlődési zavar által érintett (interszex) embereknek meg kell adni a lehetőséget, hogy maguk döntsék el egy későbbi, érettebb életkorban, melyik nemhez is tartoznak. A szerző erre a gyakorlatra utalva szorgalmazza a magukat transzként azonosító emberek számára az egyébként egészséges és minden szempontból funkcionális nemi szervek és jellegek másik nemhez hasonlóvá alakításának lehetőségét.

Fekete Émi egy korábbi cikkében (Két nem között, Magyar Narancs, 2021. 07. 08.) az interszexualitásra a „harmadik nem” kifejezést alkalmazza, így mintegy átlépve a biológiai kétneműség axiómáján, egyben meg is nyitva az utat a nem is csupán három, de akárhány nem dogmája előtt. Ez olyasfajta kitágítása a nem fogalmának, mintha azt mondanánk: mivel vannak végtaghiánnyal született csecsemők, az emberi faj ezért nulla, egy, kettő, három vagy négy végtaggal rendelkező alfajokra osztható.

Adatok

Hányan is vannak? Fekete Émi adata szerint (forrás nélkül) az interszexuálisok aránya 1:2000 – 1:4500 közé tehető. Azaz az emberiség fél ezrelékét jelentik. Vagy annak a felénél is kevesebbet. És hányan vannak a transzneműek? Gyermekkorban 1:25000 (vagyis négy százezrelék), felnőttkorban már sokkal több, 10:25000, négy tízezrelék, olvassuk Fekete Émi cikkében.

Ha már statisztika, vegyünk egy komolyan vehető példát, az ausztrál népszámlálást. Ausztrália már a 2010-es évek elejétől kezdve aktívan transzbarát politikát folytat. Törvényben rögzítették a harmadik nem létét (lehet ekként anyakönyvezni), lazították a sportszabályokat, lehetővé téve a megélt nem szerinti sportolók közötti versenyzést, kiterjesztették a várandóssággal és szüléssel kapcsolatos egészségügyi szolgáltatásokat a transz férfiakra stb. A 2016-os népszámláláson pedig – a világtörténelemben alighanem először – rákérdeztek arra, hogy az állampolgár milyen neműnek vallja magát. A nemi diverzitásra igazán nyitottnak mutatkozó 25 milliós országban összesen 328 személy vallotta magát transzneműnek. Ez pedig a lakosság nagyjából 1 százezreléke. Nehéz elgondolni, hogy bárhol máshol egy népszámlálás – a Fekete Émi által közölt adatnak megfelelően – ennek a számnak a negyvenszeresét hozná ki.

Amúgy persze van ok a gondolkodásra, mert például Amerikában pár év alatt megkétszereződött a transznemű emberek becsült aránya. Sőt, azt is kimutatták, hogy az északi államokban kevesebb, a déliekben több, a feketék és latinók között több, a fehérek között kevesebb, egyes generációkban (fiatalok) több, másokban (idősebbek) kevesebb… Vajon akkor ez velünk született természetes adottság, vagy mégiscsak van vagy lehet valami abban, hogy körülmények, személyes előtörténet, divat, nevelés – netán médianyomás?

Terápia

Mélyen egyetértek Fekete Émivel abban, hogy a nemi diszfória súlyos szenvedéssel járó állapot. Igazi poklokat jár az, aki úgy érzi, hogy lelki, érzelmi, szellemi énje nem azonos testi mivoltával, tehát, hogy más a nemi identitása, mint biológiai valója. Egyértelmű, hogy az ilyen embernek segíteni kell. Más kérdés, hogy hogyan, milyen feltételekkel, milyen módszerekkel.

Azt írja Fekete Émi, orvosi bizonyítékok igazolják, hogy “a pszichiátriai gondozás, a pszichoterápia nem jelent megoldást a transzneműek számára”. Később viszont azt is írja, hogy a nemátalakító kezeléshez Magyarországon (is) szükséges pszichiátriai szakvélemény kiadását sok szakember “azzal az indokkal tagadja meg, hogy a transznemű személy egyéb pszichiátriai betegséggel, például depresszióval, vagy valamely ‘klasszikus személyiségzavarral’ is küzd”.

Igen, teszem hozzá én, a nemzetközi irodalom valóban bőséges anyagot szolgáltat annak igazolására, hogy a transzneműség hátterében – vagy, hogy szakkifejezést használjunk: komorbiditásként – számos pszichiátriai kórkép jelenik meg, köztük depresszió, autizmus, PTSD (poszttraumás stressz-zavar) és mások. Nos, egyéb esetekben a pszichiáterek, terapeuták általában figyelmeztetik pácienseiket, hogy amíg az akut probléma fennáll, ne hozzanak komolyabb döntéseket. Ezzel szemben a nemi diszfóriával jelentkező (és ugyanakkor más pszichiátriai problémákkal is küszködő) beteg meghozhatja egész életét hosszú távon, végérvényesen és visszavonhatatlanul megváltoztató döntését. És ezért a döntésért ki vállalja a felelősséget?

Werther-effektus

Fekete Émi az úgynevezett “gyermekvédelmi népszavazás” enyhén szólva is megalapozatlan állításaira ugyancsak megalapozatlan állításokkal válaszol. Azt írja például, hogy a világon sehol nem bevett gyakorlat kiskorúak nemátalakító kezelése. Azt állítja továbbá, hogy 18 év alattiaknak általában még hormonkezelést sem adnak. És ahol és amikor megkezdődik a hormon- majd sebészi kezelés, azt is éveken át tartó pszichiátriai támogatás, gondozás stb. előzi meg és követi. Egyik legszembeötlőbb kijelentése – összhangban a transzmozgalmak érvelésével –, hogy nemátalakító beavatkozás nélkül a transznemű emberek körében az öngyilkossági ráta a normál populáció 500-szorosa (!!!). Ezek az állítások azonban nem állják meg a helyüket.

Ami a fiatalkorúak nemátalakító kezelésének „sehol nem bevett” gyakorlatát illeti: számos országban, így az USA-ban, az Egyesült Királyságban, Kanadában, Ausztráliában, és sok EU-s országban, pl. Hollandiában is már egész fiatal serdülőknek (van, ahol 9 éves kortól) adnak ún. pubertás-gátló hormonokat. Ezekről azt hirdetik, hogy bármikor abbahagyhatók és nem okoznak visszafordíthatatlan változásokat, csak épp elodázzák a nemi érést, hogy a gyereknek „legyen ideje” eldönteni, hogy milyen nemű is kívánna lenni. A pubertásgátló hormonok hatásai igenis súlyosak és visszavonhatatlanok lehetnek, különösen akkor, ha sokáig adják a hormonokat (márpedig, akinél 9-12 évesen kezdik, annál sokáig fogják adni, mivel a tényleges nemváltáshoz használt ellentétes nemi hormonok adásának alsó korhatára a legtöbb helyen 16 év, és a sebészi beavatkozásé 18). Még a nem végleges hatásúnak szánt pubertásgátlóknak is nagyon komoly hatásai vannak, a legközismertebb következmény a korai csontritkulás, de számolni kell a növekedés elmaradásával, a nemi hormonok kiesése miatt akár még szellemi visszamaradással is. De ne is mélyedjünk el a részletekben: ugyan ki hiheti, hogy az egészséges gyermek hormonrendszerébe való beavatkozás ne okozna károkat?

A beavatkozásokat megelőző alapos pszichiátriai gondozásról és kezelésről annyit mondhatunk el, hogy egyszerűen nem létezik. Számos szakember mondott fel világszerte a különböző gender-klinikákon, mert nem hagyták őket, hogy komoly, hatékony pszichoterápiát nyújtsanak a pácienseiknek, nem hagyták, hogy utánkövető vizsgálatokat végezzenek, nem hagyták, hogy szelídebb (nem kizárólag a nem-váltás felé orientáló) eljárásokat alkalmazzanak. Az maradt meg a területen, aki beletörődött, hogy a nemi diszfória egyetlen kezelési módja az életen át adagolt hormon és a plasztikai műtétek sora.

Fontos tudni, hogy a transz-ideológia sarokköve az érintettek öngyilkosságával való fenyegetés: ha nem erősítjük meg őket szándékukban, öngyilkosok lesznek. A Fekete Émi által hangoztatott 500-szoros öngyilkossági ráta azonban már tényleg akkora túlzás, hogy még neki magának is szemet kellett volna, hogy szúrjon. Nem sok statisztika áll rendelkezésünkre erről, de például a kanadai Centre for Suicide Prevention (Öngyilkosság-Megelőzési Központ) adatai alapján a transzneműek esetében legfeljebb az átlag 10-14-szereséről lehet szó. Az is magas szám, de semmi esetre sem ötszázszoros! És – mint már említettük – a nemi diszfóriához számos más kifejezetten magas öngyilkossági kockázattal jellemezhető pszichiátriai betegség társulhat, ami azért megnehezíti a korrekt, okok szerint elkülönített mérést.

A témával foglalkozó irodalom külön felhívja a figyelmet arra, hogy az öngyilkosság “ragályos”: a média által ismertetett öngyilkosság “ötletét” azok, akik valamiért érintettnek érzik magukat, akár tömegesen is átvehetik. Ezt a jelenséget írja le a szociálpszichológia, a Goethe regénye által keltett öngyilkosság-hullámra utalva, Werther-effektus néven. Úgyhogy különösen nagy az írástudók felelőssége akkor, amikor a médiában a transzokat tizedelő öngyilkosságról beszélnek.

Fekete Éminél szóba sem kerülnek a nemváltás nemi jellegzetességei. Holott fontos és feltűnő változás, hogy a nemi diszfóriával jelentkezők számára szolgáltatást nyújtó klinikákon az utóbbi tíz évben megfordultak a trendek. Eleinte férfiak, később fiatal fiúk tették ki a páciensek elsöprő többségét (legalább a kétharmadát). Mára – miközben a jelentkezések száma sokszorosára nőtt – az arányok megfordultak: a kezelést igénylők több, mint kétharmada kamaszlány, fiatal nő.

Mi kergeti ki a lányokat a női létből? Erre a kérdésre keresi a választ Vaishnavi Sundar indiai rendezőnő 2020-ban készült négyrészes dokumentumfilmje, a Dysphoric, amely a Youtube-on magyar felirattal is elérhető. A rendező tudatosan a tranzíciót választó, illetve azt később megbánó lányok felől közelíti a transzneműség terjedését, a transzmozgalom térnyerését, szólaltat meg számos szakembert, érdekvédőt – és magukat az érintetteket is.

Nagyon súlyos problémát boncolgat Fekete Émi cikke: hogyan gyúr a kormány igazságmorzsákból és hazugsághegyekből demagógia-bunkót, hogyan próbál a közönség legmélyebb félelmeire, sőt rettegésére építeni.

De a gyermekeinkre leselkedő rém Disztópiájával hiába is próbáljuk szembeállítani a csodálatos és boldogságos nemváltás Utópiáját: esélyünk sincs.

Hamisításban, manipulálásban ők a jobbak.

Művészet – Majomország VII.

(Dragverseny Budapesten, július 3.)

Kép forrása: https://nepszava.hu/i/20/12/0/1323115.jpg

A Népszava kicsiny szöveges betétekkel toldott nagyszabású fotósorozattal tájékoztatja kedves olvasóit a nagyszerű eseményről.

Mit látunk a képeken: a keménypornók nőfiguráit (valóban, ahogy a beharangozó is fogalmaz, kissé eltúlozva, talán karikírozva is): ordító színek, irdatlan tűsarkok, csillogó pikkelyruhák, műmellek, műszempillák, műkörmök, műhajak, borzalmas naplementék a szemek körül, fojtogatósan kék ajkak stb. Igazi művészet, tudjuk meg. És persze szórakozás, felszabadult örömünnep. Mi sem lehet ennél felszabadultabb, nemde. Erdős Dénes, a Népszava rajongva hálás fotóriportere képei alá ily kommenteket biggyeszt: „Csillámpor, boldogság és kőkemény munka: három drag queen útja az országos versenyig”, „Talán soha nem láttam olyan felszabadult embereket, mint amilyen az ösztönösen, tökéletes koreográfiára táncoló három drag queen volt”, és „… a felszabadultság mindenkire átragadt”.

Végül a fotóriport húzómondata így szól: „A drag queeneknek az LMBTQ közösség arcainak kell lenniük.”

Valóban csodálatos lehetett.

Nem szólnánk egy szót sem, ízlésen nem vitatkozunk.

Habár eddig is megütközve figyeltük, hogy a meleg és leszbikus mozgalmak, egyének milyen békésen tűrik ezt a nagy LMBTQIAXYZ „közösséget”, amelybe valahogy, kéretlenül is tartozniuk kell, illik, pedig akár mondhatnák azt is, hogy nem, ők melegek és leszbikusok ugyan, de akkor is férfiak és nők, és nem szeretnének maguk is hozzájárulni azon téves sztereotípiák továbbéléséhez, amelyek szerint a melegek valójában, „lényegében” nők (a lehető legkurvásabb-pornósabb fajtából), illetve a leszbikus nők igazából, „tulajdonképpen” férfiak (kemény macsók, mint a pinty). Tiltakozhatnának, gondolná az ember, amiért összemosódnak ebben a nagy, rájuk oktrojált „közösségben” a transznemű és aszexuális és ilyen-olyan nemi identitású személyekkel és mozgalmaikkal, holott ők egyszerűen csak az azonos nemű személyek iránt vonzódnak szexuálisan, amúgy minden más szempontból pont olyanok, mint bárki más.

De nem tiltakoznak, ők tudják, miért nem: ha őket nem zavarja ez az összekeverés, ez az egy lapon emlegetés, a mozgalmaik erőszakos, pornografizált megjelenítése minden egyes Pride alkalmával, hát akkor nekik nyilván jó így. Mi biztosan nem kaptunk felhatalmazást, hogy a nevükben nyilatkozzunk.

De. A Népszava fotóriportja nem meleg férfiakat mutat be, szerintünk egyébként meglehetős gyatra művészi erővel – hisz, mint megtudjuk, nem is kell meleg férfinak lenni ahhoz, hogy az ember draq queen legyen –, hanem a nőt mint olyant ábrázolja, mégpedig az autogünefil pornóra kattant férfi szemével. Autogünefiliának nevezik dr. Ray Blanchard nyomán azt, amikor férfiak arra izgulnak szexuálisan, hogy saját magukat alárendelt, esetleg megalázott nőként képzelik el. A drag queen szcénában ebből az autogünefil szemszögből látjuk, milyenek is vagyunk mi, nők. Vagy legalábbis, milyennek kéne lennünk. Vörös tűsarok, hosszú, hegyes, mindenszínű köröm, csillogó pikkelyruha, felpolcolt műmellek, mű-minden: szexuális, egyenesen pornografikus mű-tárgy. És: lesütött szem, négykézláb, nyakörv és póráz. Kushadj.

Nézzék meg jól a képet.

Ezt a művészetet (bocsánat: Művészetet) nyomatja, promotálja a Népszava c. baloldali, társadalmi kérdésekben érzékeny napilap. Persze, a PC (politikailag korrekt beszéd) kötelező, olyan ocsmány szavakat, mint „néger” vagy „cigány” le nem lehetne írni a lap hasábjain. Legfeljebb valami gonosz fasiszta szájába adva. De hogy két nő pórázon vezetve kúszik hasmánt egy tűsarkokon csámpázó feketecsipkés álnő jobbján és balján: ez kérem „tehetség”, „elhivatottság”, „kemény munka”, „felszabadultság”, „ösztönös tökéletesség”, „önmegmutatás”: MŰVÉSZET.

Transzba esve– új hullám a globalizált testiparban –

Mindenekelőtt

„Covid-19, Második Hullám” – minden bizonnyal így fog bevonulni a történelembe. Ahogy a tavaszi első hullám idején, a kormány ismét megkapta a teljes felhatalmazást a parlamenttől, egyhangú szavazással. Persze a teljes felhatalmazás valójában most sem a járvány megfékezését célzó, ezúttal tragikusan megkésett, mégis kapkodva, előkészítés nélkül bevezetett rendszabályok elfogadtatását szolgálja: ehhez rendelkezésre áll a hatályos Alaptörvény is. A teljes felhatalmazás rendeleti kormányzást, kézivezérelt törvényalkotást, a jog- és intézményrendszer többé-kevésbé akadálytalan „személyre szabását” teszi lehetővé a kormányzó párt és annak legszűkebb vezérkara számára, jól irányzottan éppen olyankor, amikor tényleg mindenkinek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy mi lesz másfél év múlva a választáson, hogy hogy kerül az Alaptörvénybe az ember biológiai neme, valamint az anya és az apa fogalmának meghatározása, és annál is, hogy ki milyen feltételekkel, kinek az engedélyével fogadhat majd örökbe gyermeket…

Kétségkívül hatékony eszköz a rendeleti kormányzás, ha a kormány el akarja kerülni a vitát, és ezzel egyben ellehetetleníteni fontos kérdések tisztázását. Hiszen, ha belemennénk a vitába, nem csak azt kéne kibogoznunk, hogy az embernek hány neme lehetséges, és ebből kire nézve mi következik, hogy a homoszexualitás ragályos-e, hogy a nőket az erőszaktól megvédeni, az áldozatokat hatékonyan megsegíteni, az elkövetőket eredményesen visszatartani hivatott Isztambuli Egyezmény tényleg a gender-ideológia trójai falova-e vagy inkább egy értelmes jogszabály- és intézkedés gyűjtemény, amelyet bármely állam sikerrel alkalmazhat a köz javára – ha netán ez volna a célja –, hanem azt is át kéne gondolnunk, hogy valóban mindent elkövet-e az állam a gyermekek és a nők védelmében, tesznek-e például eleget azért, hogy kevesebb gyerek várjon örökbefogadásra, hogy visszaszoruljon a nőket és gyermekeket érő brutálisan tömeges szexuális és egyéb erőszak, röviden: hogy ne csak a jéghegy csúcsát reszelgessük, hanem foglalkozzunk az alapokkal is.

De tisztázás nem folyik, vita nincs, így megoldás sem lesz, kormányzati akarat híján nem is lehet. Szétforgácsolt médiaterünkben külön-külön buborékokban tárgyalják amúgy is egymással egyetértő partnerek azt, amin nincs mit vitatkozniuk. Kormányoldalon ezt, ellenzék-oldalon amazt.

Az itt következő dolgozatot még a nyáron írtam, a „Covid-19 Első Hullám” végén, naivul remélve, hogy immár megnyílik a lehetőség a vitára: két választás között egy pillanatra elcsitul a pártpolitikai harctér és olyasmiről is lehet beszélni, amiről máskor nincs idő még gondolkodni sem.

Bővebben…

Nem beteg!!!!!

Kaleta Gábor, a limai magyar nagykövet, 2019 tavaszán egy a spanyol rendőrség által vezetett, 2017 óta folytatott nemzetközi nyomozási akció keretében bukott le, amelynek során összesen 33 gyermekpornográf hálózatban való részvétellel gyanúsított személyt vettek őrizetbe. Húszat Európában, tízet Latin-Amerikában (a két Peruban elfogott gyanúsított egyike volt Kaleta Gábor magyar nagykövet), egyet-egyet pedig Indiában, Pakisztánban és Szíriában. A rendőrség sajtóközleménye szerint a lefoglalt anyagok között durván erőszakos képek, ill. videók is voltak, az áldozatok között pár hónapos csecsemők is akadtak. Érdekes és rendkívül fontos információ, hogy a hálózat 20 európai tagja közül 17 spanyol, ebből 14 maga is fiatalkorú fiú. A legfiatalabb 15 éves.

Bővebben…

A haszon irtózatáról – Majomország VI.

https://magyarnemzet.hu/velemeny/az-irtozat-hasznarol-8067080/

Egy névtelen neveket sorol. Neveket sorol – történelmi hősökét, mártírokét –; egy arctalan (számára) ismeretlen arcokat idéz fel – hősökét, áldozatokét –; egy esztelen eszméket emleget – az egyenlőség, a jog és a felemelkedés eszméit –, hisztérikusan össze- és felkavar mindent és mindenkit, aki nő létére bármikor és bárhol valami mást merészelt tenni, gondolni és mondani, mint amit szerinte és fényesre nyalt talpú futtatói szerint egy nő mondhat, tehet és gondolhat. Ő, az állam által kivásárolt, egykor a függetlenség és a szabadság szimbólumaként ismert Magyar Nemzet nevét bitorló sajtóroncs hasábjain megmondhatja, hogy mi a nő, mit tehet, mit gondolhat, mit érezhet egy nő. Minden nő. Máskülönben ronda, fogatlan, baszatlan, kielégületlen, komcsi, ávós – ja, ki ne hagyjam: FEMINISTA mind, akár magyar, akár német, akár francia, akár mai, akár múlt századi, akár élő, akár holt!

Ezt az állam – így a magyar nők, az ellenzéki nők, a feministák! – pénzén fényesen kitartott névtelen, arctalan, esztelen szócsőcske okádja bele a nagy magyar éterbe. Mikor is?

Anyák napján.

Ott: a haszon. Itt: az irtózat.

Beszéd a “16 akciónap a nőket érő erőszak ellen” nyitóünnepségén

Az eseményről tudósított a Mérce és a Szabadnem blog is.

2019. november 23.

A nőket érő erőszak elleni fellépés tizenhat akciónapja.

Harminc éve tartják a világ sok-sok országában ezt az ünnepségsorozatot. Felvonulásokon, tüntetéseken, filmvetítésekkel, színielőadásokkal, felolvasásokkal, vitákkal emlékeztetünk újra és újra a nőket érő erőszakra és arra, hogy ezt nem csak nem kell, nem lehet – de nem is szabad tűrni.

Bővebben…

Fordulat vagy hullámzás?

Vita Mihályi Péterrel

 

Drága barátom, Péter, ma reggel a Klubrádióban Szénási Sándor műsorvezető kérdésére – hogy tudniillik vannak-e vajon közgazdasági okai a világban mostanság észlelhető trendfordulónak (a riporter a szélsőjobb világméretű előretörésére gondolt), s ha vannak, mik ezek – azt válaszoltad, hogy szó sincs itt trendfordulóról (örültem, hogy legalább azt nem mondtad, hogy nincs itt semmi látnivaló, lehet tovább haladni), pláne gazdasági okokról!, mindösszesen a szokásos hullámzás tanúi, részesei vagyunk. Egyszer hopp, máskor kopp. A megszokott 60-40 százalék, tetszik érteni – tetted hozzá. 

Bővebben…

Mi a baj a családvédelmi akciótervvel?

(Megjelent a Mércén, 2019. február 21-én.)

Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van.
(Mt. 13/12)

A családvédelmi akcióterv az első elemzések szerint 2019-ben (a program július 1-jével kezdődik) mintegy 135, 2020-ban 260 és a harmadik, tehát a következő választási évet megelőző 2021-es évben nagyjából 300 milliárd forint költségvetési kiadást igényel majd. 

(Összehasonlításképp: az ugyanezzel a lendülettel meghirdetett, középiskolásoknak szánt, kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamokra évi 90 milliárdot szán a kormányfő. A csapatsportokra fordítható TAO-támogatás éves összege 125 milliárd forint, a Magyar Tudományos Akadémia teljes évi költségvetése 56 milliárd – ebből a központi költségvetés 12, az illetékes minisztérium további 20 milliárdot áll, a többi pályázati pénz.)

Szerencsésnek mondható esetben – tehát akinél mindegyik elérhető támogatás igénybevételére lehetőség van – ötven millió forint feletti össztámogatásról is szó lehet. De természetesen a kedvezményekre jogosultak többségénél kevesebbel, noha így is esetenként több tízmilliós extra juttatással lehet számolni.

Mi hát a gond az akciótervvel? Bonyolult, pazarló, igazságtalan, megosztó, és végül a kormány országjobbító tervének sarokpontját alkotó demográfiai fordulat szempontjából pedig aligha hatásos.

Bővebben…

Dicséretes elégtelen

Így vizsgázott a kormány a nőket érő erőszak elleni fellépésből

(Megjelent a Mércén 2018. december 8-án)

 

I. Dicséretes

Ugye nem gondoltuk volna? Az Isztambuli Egyezmény a hosszú távú stratégiát előíró országgyűlési határozatban? Kormányzati kezdeményezésekben?

2015-ben országgyűlési határozat született az úgynevezett kapcsolati erőszak elleni hatékony fellépést elősegítő nemzeti stratégiáról. A határozat preambuluma – hűen követve az Isztambuli Egyezmény preambulumában foglaltakat – részletesen kifejti, hogy a kapcsolati erőszak bűncselekmény, nem magánügy, hogy bár férfiak is válhatnak áldozattá, de alapvetően a nőket és a gyermekeket érinti, hogy a szemtanú gyermek is áldozat, s hogy a kapcsolati erőszak nem merül ki a fizikai erőszakban, annál sokkalta tágabb jelenség. (Jó, azt azért nem olvashatjuk itt, hogy a nők elleni erőszak – minthogy a nők és a férfiak közötti hatalmi egyenlőtlenség következménye s egyben fenntartója – elsősorban politikai és nem pszichológiai kérdés: de ne legyünk telhetetlenek.)

Bővebben…

Egy lépés előre, egy évszázad hátra

(Megjelent a Mércén 2018. november 18.)

A „Lépjünk, hogy léphessenek!” és más, súlyosan fogyatékos gyermeküket, önellátásra képtelen hozzátartozójukat otthon ápolók érdekeit és törekvéseit képviselő civil szervezetek azért küzdenek, hogy az állam ismerje el foglalkozási jogviszonynak az otthonápolást. Nyugdíjszerző időnek eddig is beszámították, egészségbiztosítás ma is jár vele, de munkabér csak foglalkozási jogviszonyhoz járhat, s az érdekképviselők munkabért, legalábbis minimálbért szeretnének elérni.

A tartósan beteg, fogyatékos, önellátásra képtelen értelmi vagy testi sérült gyermeküket, illetve ugyancsak önellátásra képtelen beteg, demens stb. idős hozzátartozójukat gondozók rettenetes körülmények között élnek. Az talán a legkevesebb, hogy megalázóan alacsony állami támogatással kell beérniük. Az otthonápolási díj az ápolt állapotának súlyosságától és a gondozó és gondozott viszonyától függően 28 és 56 ezer forint között mozog havonta. Ebből a pénzből, főleg tartósan – márpedig az otthonápolás egyik legfontosabb jellemzője éppen a tartósság – gyakorlatilag semmit nem lehet megoldani: se a fűtést, se az étkezést, se a ruházkodást, se a lakhatást, semmit. De a pénzhiánynál is nyomasztóbb a végeérhetetlen odaszögezettség, a folyamatos érzelmi igénybevétel, a fejlődés, javulás reményének csekély volta, s a kiszakadtság a társadalomból. (Pál Mónika a 24.hu-n szép írásában részletesen kifejti, mi minden nehézséggel, lelki teherrel, egészségügyi kockázatokkal kell megküzdeniük az otthonápolóknak.)

Nyilvánvaló: óriási az egész társadalom adóssága azok felé, akik a közös terhet egyedül cipelik. Sokkal-sokkal jobban el kell ismerni, meg kell becsülni, sokkal jobb feltételekkel kell ellátni, és sokkal több pénzzel kell megfizetni azokat, akik ezt a nagyon nehéz és megterhelő munkát végzik.

De arra a kérdésre, hogy legyen-e az otthonápolás foglalkozási jogviszony, és járjon-e érte minimálbér, a válaszom egyértelmű NEM.

Bővebben…