Fordulat vagy hullámzás?

Vita Mihályi Péterrel

Drága barátom, Péter, ma reggel a Klubrádióban Szénási Sándor műsorvezető kérdésére – hogy tudniillik vannak-e vajon közgazdasági okai a világban mostanság észlelhető trendfordulónak (a riporter a szélsőjobb világméretű előretörésére gondolt), s ha vannak, mik ezek – azt válaszoltad, hogy szó sincs itt trendfordulóról (örültem, hogy legalább azt nem mondtad, hogy nincs itt semmi látnivaló, lehet tovább haladni), pláne gazdasági okokról!, mindösszesen a szokásos hullámzás tanúi, részesei vagyunk. Egyszer hopp, máskor kopp. A megszokott 60-40 százalék, tetszik érteni – tetted hozzá. 

“Fordulat vagy hullámzás?” részletei…

Egy lépés előre, egy évszázad hátra

(Megjelent a Mércén 2018. november 18.)

A „Lépjünk, hogy léphessenek!” és más, súlyosan fogyatékos gyermeküket, önellátásra képtelen hozzátartozójukat otthon ápolók érdekeit és törekvéseit képviselő civil szervezetek azért küzdenek, hogy az állam ismerje el foglalkozási jogviszonynak az otthonápolást. Nyugdíjszerző időnek eddig is beszámították, egészségbiztosítás ma is jár vele, de munkabér csak foglalkozási jogviszonyhoz járhat, s az érdekképviselők munkabért, legalábbis minimálbért szeretnének elérni.

A tartósan beteg, fogyatékos, önellátásra képtelen értelmi vagy testi sérült gyermeküket, illetve ugyancsak önellátásra képtelen beteg, demens stb. idős hozzátartozójukat gondozók rettenetes körülmények között élnek. Az talán a legkevesebb, hogy megalázóan alacsony állami támogatással kell beérniük. Az otthonápolási díj az ápolt állapotának súlyosságától és a gondozó és gondozott viszonyától függően 28 és 56 ezer forint között mozog havonta. Ebből a pénzből, főleg tartósan – márpedig az otthonápolás egyik legfontosabb jellemzője éppen a tartósság – gyakorlatilag semmit nem lehet megoldani: se a fűtést, se az étkezést, se a ruházkodást, se a lakhatást, semmit. De a pénzhiánynál is nyomasztóbb a végeérhetetlen odaszögezettség, a folyamatos érzelmi igénybevétel, a fejlődés, javulás reményének csekély volta, s a kiszakadtság a társadalomból. (Pál Mónika a 24.hu-n szép írásában részletesen kifejti, mi minden nehézséggel, lelki teherrel, egészségügyi kockázatokkal kell megküzdeniük az otthonápolóknak.)

Nyilvánvaló: óriási az egész társadalom adóssága azok felé, akik a közös terhet egyedül cipelik. Sokkal-sokkal jobban el kell ismerni, meg kell becsülni, sokkal jobb feltételekkel kell ellátni, és sokkal több pénzzel kell megfizetni azokat, akik ezt a nagyon nehéz és megterhelő munkát végzik.

De arra a kérdésre, hogy legyen-e az otthonápolás foglalkozási jogviszony, és járjon-e érte minimálbér, a válaszom egyértelmű NEM.

“Egy lépés előre, egy évszázad hátra” részletei…