A cikk megjelent a Magyar Narancsban 2021-09-01.
Fekete Émi orvos a Magyar Narancs augusztus 12-i számában közölt cikkében a kormányfő által meghirdetett „gyermekvédelmi népszavazást” bírálva megállapítja, hogy az lényegében egy hamis állításokra, fikciókra alapozott választási propaganda-akció. Ebben igaza is van.
A probléma azonban az, hogy ő maga is nagyrészt fikciókra, tisztázatlan, átgondolatlan állításokra alapozza érveit. Abból a két, szerinte evidens tételből indul ki, hogy 1. a gyerekek egy része bizonytalan nemmel születik, illetve (és ezt nem világosan különíti el az előbbitől) bizonytalan nemű lesz vagy idővel azzá válik (ez igen gyakran súlyos szenvedéssel jár); 2. aminek nemzetközileg ismert egyetlen jól bevált megoldása a személyre szabott hormonkezeléssel és sebészi beavatkozással lebonyolított nemváltoztatás. Cikke végén pedig arra jut, hogy Magyarországon is, mint más, szerencsésebb országokban, elérhetővé kellene tenni ezeket az eljárásokat, mert ezek hiányában a transznemű emberek tömegei követnek el öngyilkosságot.
Néhány alapfogalom
Megkülönböztetünk biológiai és társadalmi nemet. A biológiai nem (sex) az ember szaporítószervei szerint két alakot vehet fel: valaki lehet nő vagy férfi, teljes összhangban az élővilág legnagyobb részével. A társadalmi nem (gender) ezzel szemben civilizációs termék (az állatoknak és növényeknek nincs ilyenjük), a biológiai nőre és férfira szabott, a történelmi időben és egyben a földrajzi térben is változó szokások, viselkedések, viseletek, szerepek, funkciók, modorok, divatok, előírások, elvárások stb., s az ezekben tükröződő hatalmi viszonyok bonyolult halmaza. Fekete Émi írásában ez a két gyökeresen különböző fogalom, a biológiai és a társadalmi nem, hol szétválik, hol egybemosódik.
Itt kell foglalkozni az interszexualitás fogalmával, amely – ahogy általában a transzmozgalom érvelésében is – Fekete Émi cikkében kardinális magyarázó szerepet tölt be. A cikk orvos szerzője elkülöníti az interszexualitást – azt a fejlődési rendellenesség-csoportot, amely esetében a biológiai nemi fejlődés valamilyen zavara (angol betűszóval: DSD) következtében az egyén külső és/vagy belső nemi szervei nem vagy nem egyértelműen, esetleg atipikusan fejlődtek ki – a transzneműségtől, amikor valaki úgy érzi, az a határozott élménye, hogy bár fiú/férfi vagy lány/nő teste van, ő mégis a másik nemhez tartozik. Egyrészt elkülöníti – másrészt mégis úgy kezeli a két fogalmat, mintha a transzneműség az interszexualitás egy alesete volna.
Az emberről születésekor egyértelműen megállapítható, hogy biológiai neme nő-e vagy férfi. Így van ez azoknál is, akik később esetleg transzneműként fogják magukat azonosítani. Ha a nemi fejlődés valamilyen zavarával születettek egy részénél megtörténik is, hogy az orvos (és a szülők) igyekeznek a gyermeket „besorolni” valamelyik nembe, mindenki másra semmi esetre sem igaz, hogy nemünket születésünkkor „határozzák meg” – ahogy általában a transzmozgalom, és jelen cikkében Fekete Émi fogalmaz.
Az interszexuális csecsemők esetében elterjedt gyakorlat, hogy a gyermek látható nemi szerveit sebészi eszközökkel valamelyik – az orvosok és a szülők által megfelelőbbnek tartott – nemre jellemző formára igazítják. Ezt az utóbbi időben az interszexuális érdekvédő szervezetek világszerte ellenzik, sőt, mára már szupranacionális szervezetek is káros gyakorlatnak minősítik. A korszerű emberi jogi álláspont szerint a nemi fejlődési zavar által érintett (interszex) embereknek meg kell adni a lehetőséget, hogy maguk döntsék el egy későbbi, érettebb életkorban, melyik nemhez is tartoznak. A szerző erre a gyakorlatra utalva szorgalmazza a magukat transzként azonosító emberek számára az egyébként egészséges és minden szempontból funkcionális nemi szervek és jellegek másik nemhez hasonlóvá alakításának lehetőségét.
Fekete Émi egy korábbi cikkében (Két nem között, Magyar Narancs, 2021. 07. 08.) az interszexualitásra a „harmadik nem” kifejezést alkalmazza, így mintegy átlépve a biológiai kétneműség axiómáján, egyben meg is nyitva az utat a nem is csupán három, de akárhány nem dogmája előtt. Ez olyasfajta kitágítása a nem fogalmának, mintha azt mondanánk: mivel vannak végtaghiánnyal született csecsemők, az emberi faj ezért nulla, egy, kettő, három vagy négy végtaggal rendelkező alfajokra osztható.
Adatok
Hányan is vannak? Fekete Émi adata szerint (forrás nélkül) az interszexuálisok aránya 1:2000 – 1:4500 közé tehető. Azaz az emberiség fél ezrelékét jelentik. Vagy annak a felénél is kevesebbet. És hányan vannak a transzneműek? Gyermekkorban 1:25000 (vagyis négy százezrelék), felnőttkorban már sokkal több, 10:25000, négy tízezrelék, olvassuk Fekete Émi cikkében.
Ha már statisztika, vegyünk egy komolyan vehető példát, az ausztrál népszámlálást. Ausztrália már a 2010-es évek elejétől kezdve aktívan transzbarát politikát folytat. Törvényben rögzítették a harmadik nem létét (lehet ekként anyakönyvezni), lazították a sportszabályokat, lehetővé téve a megélt nem szerinti sportolók közötti versenyzést, kiterjesztették a várandóssággal és szüléssel kapcsolatos egészségügyi szolgáltatásokat a transz férfiakra stb. A 2016-os népszámláláson pedig – a világtörténelemben alighanem először – rákérdeztek arra, hogy az állampolgár milyen neműnek vallja magát. A nemi diverzitásra igazán nyitottnak mutatkozó 25 milliós országban összesen 328 személy vallotta magát transzneműnek. Ez pedig a lakosság nagyjából 1 százezreléke. Nehéz elgondolni, hogy bárhol máshol egy népszámlálás – a Fekete Émi által közölt adatnak megfelelően – ennek a számnak a negyvenszeresét hozná ki.
Amúgy persze van ok a gondolkodásra, mert például Amerikában pár év alatt megkétszereződött a transznemű emberek becsült aránya. Sőt, azt is kimutatták, hogy az északi államokban kevesebb, a déliekben több, a feketék és latinók között több, a fehérek között kevesebb, egyes generációkban (fiatalok) több, másokban (idősebbek) kevesebb… Vajon akkor ez velünk született természetes adottság, vagy mégiscsak van vagy lehet valami abban, hogy körülmények, személyes előtörténet, divat, nevelés – netán médianyomás?
Terápia
Mélyen egyetértek Fekete Émivel abban, hogy a nemi diszfória súlyos szenvedéssel járó állapot. Igazi poklokat jár az, aki úgy érzi, hogy lelki, érzelmi, szellemi énje nem azonos testi mivoltával, tehát, hogy más a nemi identitása, mint biológiai valója. Egyértelmű, hogy az ilyen embernek segíteni kell. Más kérdés, hogy hogyan, milyen feltételekkel, milyen módszerekkel.
Azt írja Fekete Émi, orvosi bizonyítékok igazolják, hogy “a pszichiátriai gondozás, a pszichoterápia nem jelent megoldást a transzneműek számára”. Később viszont azt is írja, hogy a nemátalakító kezeléshez Magyarországon (is) szükséges pszichiátriai szakvélemény kiadását sok szakember “azzal az indokkal tagadja meg, hogy a transznemű személy egyéb pszichiátriai betegséggel, például depresszióval, vagy valamely ‘klasszikus személyiségzavarral’ is küzd”.
Igen, teszem hozzá én, a nemzetközi irodalom valóban bőséges anyagot szolgáltat annak igazolására, hogy a transzneműség hátterében – vagy, hogy szakkifejezést használjunk: komorbiditásként – számos pszichiátriai kórkép jelenik meg, köztük depresszió, autizmus, PTSD (poszttraumás stressz-zavar) és mások. Nos, egyéb esetekben a pszichiáterek, terapeuták általában figyelmeztetik pácienseiket, hogy amíg az akut probléma fennáll, ne hozzanak komolyabb döntéseket. Ezzel szemben a nemi diszfóriával jelentkező (és ugyanakkor más pszichiátriai problémákkal is küszködő) beteg meghozhatja egész életét hosszú távon, végérvényesen és visszavonhatatlanul megváltoztató döntését. És ezért a döntésért ki vállalja a felelősséget?
Werther-effektus
Fekete Émi az úgynevezett “gyermekvédelmi népszavazás” enyhén szólva is megalapozatlan állításaira ugyancsak megalapozatlan állításokkal válaszol. Azt írja például, hogy a világon sehol nem bevett gyakorlat kiskorúak nemátalakító kezelése. Azt állítja továbbá, hogy 18 év alattiaknak általában még hormonkezelést sem adnak. És ahol és amikor megkezdődik a hormon- majd sebészi kezelés, azt is éveken át tartó pszichiátriai támogatás, gondozás stb. előzi meg és követi. Egyik legszembeötlőbb kijelentése – összhangban a transzmozgalmak érvelésével –, hogy nemátalakító beavatkozás nélkül a transznemű emberek körében az öngyilkossági ráta a normál populáció 500-szorosa (!!!). Ezek az állítások azonban nem állják meg a helyüket.
Ami a fiatalkorúak nemátalakító kezelésének „sehol nem bevett” gyakorlatát illeti: számos országban, így az USA-ban, az Egyesült Királyságban, Kanadában, Ausztráliában, és sok EU-s országban, pl. Hollandiában is már egész fiatal serdülőknek (van, ahol 9 éves kortól) adnak ún. pubertás-gátló hormonokat. Ezekről azt hirdetik, hogy bármikor abbahagyhatók és nem okoznak visszafordíthatatlan változásokat, csak épp elodázzák a nemi érést, hogy a gyereknek „legyen ideje” eldönteni, hogy milyen nemű is kívánna lenni. A pubertásgátló hormonok hatásai igenis súlyosak és visszavonhatatlanok lehetnek, különösen akkor, ha sokáig adják a hormonokat (márpedig, akinél 9-12 évesen kezdik, annál sokáig fogják adni, mivel a tényleges nemváltáshoz használt ellentétes nemi hormonok adásának alsó korhatára a legtöbb helyen 16 év, és a sebészi beavatkozásé 18). Még a nem végleges hatásúnak szánt pubertásgátlóknak is nagyon komoly hatásai vannak, a legközismertebb következmény a korai csontritkulás, de számolni kell a növekedés elmaradásával, a nemi hormonok kiesése miatt akár még szellemi visszamaradással is. De ne is mélyedjünk el a részletekben: ugyan ki hiheti, hogy az egészséges gyermek hormonrendszerébe való beavatkozás ne okozna károkat?
A beavatkozásokat megelőző alapos pszichiátriai gondozásról és kezelésről annyit mondhatunk el, hogy egyszerűen nem létezik. Számos szakember mondott fel világszerte a különböző gender-klinikákon, mert nem hagyták őket, hogy komoly, hatékony pszichoterápiát nyújtsanak a pácienseiknek, nem hagyták, hogy utánkövető vizsgálatokat végezzenek, nem hagyták, hogy szelídebb (nem kizárólag a nem-váltás felé orientáló) eljárásokat alkalmazzanak. Az maradt meg a területen, aki beletörődött, hogy a nemi diszfória egyetlen kezelési módja az életen át adagolt hormon és a plasztikai műtétek sora.
Fontos tudni, hogy a transz-ideológia sarokköve az érintettek öngyilkosságával való fenyegetés: ha nem erősítjük meg őket szándékukban, öngyilkosok lesznek. A Fekete Émi által hangoztatott 500-szoros öngyilkossági ráta azonban már tényleg akkora túlzás, hogy még neki magának is szemet kellett volna, hogy szúrjon. Nem sok statisztika áll rendelkezésünkre erről, de például a kanadai Centre for Suicide Prevention (Öngyilkosság-Megelőzési Központ) adatai alapján a transzneműek esetében legfeljebb az átlag 10-14-szereséről lehet szó. Az is magas szám, de semmi esetre sem ötszázszoros! És – mint már említettük – a nemi diszfóriához számos más kifejezetten magas öngyilkossági kockázattal jellemezhető pszichiátriai betegség társulhat, ami azért megnehezíti a korrekt, okok szerint elkülönített mérést.
A témával foglalkozó irodalom külön felhívja a figyelmet arra, hogy az öngyilkosság “ragályos”: a média által ismertetett öngyilkosság “ötletét” azok, akik valamiért érintettnek érzik magukat, akár tömegesen is átvehetik. Ezt a jelenséget írja le a szociálpszichológia, a Goethe regénye által keltett öngyilkosság-hullámra utalva, Werther-effektus néven. Úgyhogy különösen nagy az írástudók felelőssége akkor, amikor a médiában a transzokat tizedelő öngyilkosságról beszélnek.
Fekete Éminél szóba sem kerülnek a nemváltás nemi jellegzetességei. Holott fontos és feltűnő változás, hogy a nemi diszfóriával jelentkezők számára szolgáltatást nyújtó klinikákon az utóbbi tíz évben megfordultak a trendek. Eleinte férfiak, később fiatal fiúk tették ki a páciensek elsöprő többségét (legalább a kétharmadát). Mára – miközben a jelentkezések száma sokszorosára nőtt – az arányok megfordultak: a kezelést igénylők több, mint kétharmada kamaszlány, fiatal nő.
Mi kergeti ki a lányokat a női létből? Erre a kérdésre keresi a választ Vaishnavi Sundar indiai rendezőnő 2020-ban készült négyrészes dokumentumfilmje, a Dysphoric, amely a Youtube-on magyar felirattal is elérhető. A rendező tudatosan a tranzíciót választó, illetve azt később megbánó lányok felől közelíti a transzneműség terjedését, a transzmozgalom térnyerését, szólaltat meg számos szakembert, érdekvédőt – és magukat az érintetteket is.
Nagyon súlyos problémát boncolgat Fekete Émi cikke: hogyan gyúr a kormány igazságmorzsákból és hazugsághegyekből demagógia-bunkót, hogyan próbál a közönség legmélyebb félelmeire, sőt rettegésére építeni.
De a gyermekeinkre leselkedő rém Disztópiájával hiába is próbáljuk szembeállítani a csodálatos és boldogságos nemváltás Utópiáját: esélyünk sincs.
Hamisításban, manipulálásban ők a jobbak.
Iphigénia Emléklap 