(Megjelent a Dinamó Műhely blogon)

A fiatalabb olvasók kedvéért elevenítsük fel egy pillanatra a Kádár-rendszer „létező szocializmus” fogalmát. A kifejezést eleinte a rendszer vezető ideológusai alkalmazták, védekezésképp, sarokba szorulván, midőn (belső) kritikusaik szemükre vetették, hogy a társadalmi rend, amelyben élnek, valójában nem is szocializmus: hisz a valóságban nyilvánvalóan nem volt igaz, amit az iskolában a szocializmusról tanítottak, amiről a vezetők szónokoltak, hogy t.i. a társadalomban a munkásosztály uralkodna (bár az elvtársurak – szintén korabeli kifejezés – nevük mellett foglalkozásként többnyire „vasmunkás”, „géplakatos”, „pék” stb. megjelölést alkalmaztak, de persze hiába), nem volt igaz, hogy ki-ki képességei szerint dolgozik, és munkája szerint részesül (míg ezzel szemben a nem is nagyon távolinak ígért kommunizmusban mindenki képességei szerint fog dolgozni, és szükségletei szerint részesedni), és hát nyilvánvalóan az sem volt igaz, hogy a szocialista demokrácia révén valódi és élő népképviselet valósulna meg, s az emberek a saját kezükbe vennék a társadalom irányítását. Mindez irdatlan hazugság volt persze, amit a szocializmus mibenlétéről folytatott eszmecserékben végül is úgy intéztek el, hogy vannak még eltérések az ideálistól, s ami valójában bennünket körülvesz, az nem az ideális, az elméleti, hanem a „létező szocializmus”. “A létező feminista” részletei…