Beszéd a “16 akciónap a nőket érő erőszak ellen” nyitóünnepségén

Az eseményről tudósított a Mérce és a Szabadnem blog is.

2019. november 23.
A nőket érő erőszak elleni fellépés tizenhat akciónapja.

Harminc éve tartják a világ sok-sok országában ezt az ünnepségsorozatot. Felvonulásokon, tüntetéseken, filmvetítésekkel, színielőadásokkal, felolvasásokkal, vitákkal emlékeztetünk újra és újra a nőket érő erőszakra és arra, hogy ezt nem csak nem kell, nem lehet – de nem is szabad tűrni.

Na de tulajdonképpen mi ez az egész?
Miért van a nőket érő erőszak? Miért mindenütt, és miért ilyen nehéz fellépni ellene? Miért nem tombol itt velünk legalábbis a fél ország – hisz a népesség fele nő –, de még annál is több, végtére is a férfiakat is anya szülte! Miért?

Először is tisztázzuk: az erőszak (nem azonos az agresszióval) – akár hangos, dühös, tomboló, akár szelíd, szolid, csendes, fegyelmezett, vagy egyenesen kedves – a hatalom megszerzését, megtartását, biztosítását, kiterjesztését szolgálja.
Az agressziótól – amely egy akció –, az agresszivitástól – amely egy viselkedés – az erőszakot a célszerűsége és szisztematikussága különbözteti meg: az erőszak a mások feletti hatalom, illetve uralom megszerzésére és fenntartására irányuló komplex stratégia.
A nők elleni erőszakban ennek megfelelően ugyancsak stratégiát, mégpedig a nők fölötti hatalom – megszilárdult formájában uralom – megszerzését és biztosítását szolgáló társadalmi, csoport-, és egyéni stratégiát kell látnunk.

Gondoljunk csak az elmúlt két évben egyre-másra előtérbe kerülő szexuális zaklatásos esetekre, közülük is a legfrissebbre, amelyről pár napja adott ki közleményt a Katona József Színház, és tett töredelmesnek maszkírozott vallomást Gothár Péter rendező. Semmi agresszió, nem igaz? Merő kedvesség, bók, tréfa, akkoriban így volt szokás, különben is bocsánatot kértünk és megbocsátottunk … A színház persze komolyabban veszi, ő elhatárolódik az erkölcsileg megengedhetetlen határátlépéstől.
Pedig nem erkölcsről, pláne nem kedvességről, bókról és hasonlókról van szó, hanem a hatalom gyakorlásáról. Ez nem erkölcs: ez politika.

A nők fölötti uralmat, a társadalmunk minden eresztékébe mélyen beépült hatalmi alá-fölérendeltség e megszilárdult formáját nevezzük patriarchátusnak, férfiuralomnak.

Hogy miért pont férfiuralom alakult ki és maradt fenn?
A szervezett társadalomnak feltétlen szüksége van saját reprodukciójának ellenőrzésére, kézben tartására. S minthogy a társadalom reprodukcióját a maga fizikai valójában, tehát biológiailag a nők biztosítják, a nőket kellett ellenőrzés alá venni. Ezt a premodern korokban főként a nemi aktusok szabályozása – engedése, tiltása – tette lehetővé, ami a női test közösségi kontrollját vonta maga után. (Ez számos olyan kulturális, politikai, jogi és gazdasági jelenségben mutatkozott meg, mint pl. a szüzesség misztifikációja, a nők adásvétele, használati tárgyként kezelése, az erőszak erotizálása, a prostitúció, a nő tulajdonhoz való jogának korlátozása, a hatalomból való kizárása, a nő számára rendelkezésre bocsátott társadalmi terek és lehetőségek leszűkítése, illetve átszexualizálása.)
Összefoglalva: a nő a társadalmi reprodukcióban betöltött biológiai szerepénél fogva került elnyomott, kontrollált helyzetbe a férfival szemben, és ez a helyzete az év-tízezredek során, ha javult is, meg nem változott.
Pedig a társadalmi reprodukció ellenőrzésére nem csak a legutóbbi idők, a fogamzásszabályozás lehetőségeinek elterjedése, de sokkal régebb óta kínálkoznak más módszerek is (az egészségügy és a társadalmi önvédelem lehetőségeinek bővülésére gondolok), de lássuk be, a férfitársadalomnak a jól beágyazott uralom birtokában többnyire esze ágában sem volt önként engedni saját előnyeiből.

Gondoljuk csak meg, milyen célt szolgál például az abortusz engedélyezéséről vagy korlátozásáról szóló, a parlament és más döntéshozatali fórumok előtt folyó több évtizedes (jobbára élemedett korú férfiak által bonyolított) vita? Arról, valóban, hogy kevesebb legyen az abortusz? Korántsem.
Az egyik hatalommal rendelkező férficsoport azért küzd, hogy fenntartsa szabad hozzáférését a női testekhez: nekik az abortusz-szabályok enyhítése az érdekük.
A másik ugyancsak nagy hatalmú férficsoport a társadalom nők teste feletti kontrolljának fenntartásáért küzd: ők az abortusz szigorítását, vagy betiltását követelik.

Mert ha az abortuszok zavarnák őket, akkor a fogamzásgátlás és -szabályozás ingyenessé tételét, használatának megismertetését, valamint a szabad, felelős, egyenlőségen, kölcsönös örömön és felelősségvállaláson alapuló, erőszak-mentes szexuális életre és párkapcsolatra nevelést követelnék, és ennek a feltételeit teremtenék meg.

Megnehezíti a megértést, hogy ez a férfiuralom vagy láthatatlan, vagy amennyit látni enged magából, az szükségszerűnek, természettől vagy isteni elrendeléstől eredőnek, jónak, hasznosnak, megkerülhetetlennek stb. van beállítva.
Nyilván nem kell magyarázni, hogy a hatalmi berendezkedés áthatja az egész társadalmat. Röviden: a hatalmat birtokló csoporthoz tartozás előnyt jelent, az alávetett csoporthoz tartozás hátrányt jelent, bárhová is veti az adott egyént vagy csoportot a sorsa.
A hatalom gyakorlásának ugyanakkor fontos feltétele az is, hogy az alávetettek, lehetőség szerint önként, elfogadják alávetett helyzetüket. Ha ez az alárendelődés akár csak meginogni látszik, akkor következik a nyílt erőszak.

A férfiuralmat – mint társadalmi berendezkedést – azonban nem csak úgy kell értenünk, hogy A férfiak uralkodnak A nők felett, hanem úgy is, hogy az intézményrendszer – amelyben az utóbbi száz évben immár igen nagy arányban nők is dolgoznak – kiszolgálja a férfiuralmat, biztosítja a férfiak előnyös helyzetét. Hiábavalóság tehát itt az egyének (nők) szolidaritásának, a „sisterhoodnak” a „nővériségnek” a hiányára hivatkozni: ők, akár nők, akár férfiak, a dolgukat végzik egy a nemek közötti egyenlőtlenségre épülő rendszerben.

Ez az egyenlőtlenség mutatkozik meg azután a politikai és a gazdasági hatalom csoportok és egyének közötti, nemek szerint egyenlőtlen elosztásában (pl. az országgyűlési képviselők 10%-ról harminc éve elmozdulni képtelen arányában, a vállalatvezető nők arányban – minél magasabb, annál kisebb –, a nők arányában a művészeti, tudományos díjak, fokozatok birtokosai között stb.), és ugyanez érvényesül a családban, a mikrokörnyezetben, otthon is.

Ez a beágyazott, általánosan elfogadott (többnyire fel sem ismert) egyenlőtlenség jelenik meg akkor,

  • amikor a rendőr nem megy ki hívásra vagy elhajtja a feljelentő nőt, netán „családi vita” jelzettel lezárja az ügyet, és utólag kezeit mossa, ha esetleg mégis lemészárolják az egész családot;
  • amikor az orvos nem tesz feljelentést a súlyos testi sértés láttán, mert, mint mondja, neki sem ideje, sem kedve nincs bíróságokra járogatni;
  • amikor a szomszéd nem avatkozik be, pedig – mint hallani fogják – nyolc hónapja, nap mint nap tétlenül figyeli, hogy az ikercsecsemők, most már kisgyermekek édesanyja tavasszal-nyáron-ősszel, lassan télen is, ott térdel és guggol a gangon, hogy a rácson át biztosítsa a gyermekeknek az anyai gondoskodás morzsáit;
  • amikor a gyermekjóléti szolgálat munkatársai az anya elháríthatatlan (bírósági behívó) távollétében nélküle megtartják az esetkonferenciát, viszont ugyanebben az ügyben, később, az apa szándékos távolmaradása („nyaralni mentem”) miatt, az apa nélkül nem tartják meg az esetkonferenciát, így a jegyzőkönyvekben kizárólag az apa szempontjai érvényesülnek;
  • amikor a gyámhatóság mediációra zavarja a bántalmazott nőket, hogy egyezzenek ki a bántalmazójukkal, aki nyilvánvalóan azért bántalmazza őket, mivel eszében sincs megegyezni: ő szimplán uralkodni óhajt;
  • amikor a gyermekét a bántalmazó apához láthatásra nem engedő anyát a PAS – szülői elidegenítési szindróma – vádjával illetik: ha nem adja a gyereket, akkor büntetés, növekvő büntetési tétellel, végül a bántalmazott gyermek bántalmazó apánál való elhelyezése fenyeget;
  • amikor ezzel szemben a gyermeket az anyától elrabló, őt örökre (lásd pl. a Teréz körúti robbantó esetét: ő is elrablott gyerek volt) vagy csak pár hónapra, évre valahol (esetleg külföldön, de akár itthon, a hatóság tudtával és tétlen jelenlétében) az anyától elzáró apa a meghatottságtól a könnyeit törölgető ellátórendszer szemében igazi hős, aki lám-lám: mennyire szereti a gyermeket;
  • amikor a lányait évtizeden keresztül nemi erőszakban részesítő kórházigazgató gyermekorvos mentségére az őt képviselő ügyvéd képes arra hivatkozni, hogy az ötgyermekes anya, a dolgozó nő, a feleség már nem tudta megfelelően kielégíteni férjét, az apát, aki ezért kényszerült saját lányait használni,
  • amikor a bíróság a családi otthonból kivert anya helyett az apát ruházza fel a gyermekek fölötti szülői felügyeleti joggal, mivel a bíróság (csupa nő) szerint az apa nem a gyerekeket, CSAK az anyát verte, és így, hogy az anya elmenekült, végül is az apa biztosítja a gyermekeknek az állandó családi fészek-meleget (amelyet a ház aljába épített húsfüstölő csak tovább hevít), hogy aztán, mint valami modern Kőmíves Kelemenné, a meggyilkolt anya áldozata tartsa majd össze a családi ingatlanvagyont – Déva várát –; kár, hogy valaki észrevette: pedig milyen szépen nevelgethette volna tovább imádott gyermekeit az az áldott jó apa…

Erre a jelenség-csokorra mi azt szoktuk mondani, hogy intézményi árulás. Pedig lehet, hogy egész egyszerűen a patriarchális társadalom intézményeinek normál működésével állunk szemben.

De azért nem kell eltűrnünk. Nem a patriarchátus eltörlése lesz az első forradalmi változás az emberiség történetében: eltörölték a rabszolgaságot, eltörölték a jobbágyságot, eltörölték a rendi kiváltságokat: most a patriarchátuson a sor.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.