Navigare necesse est

Az alábbi szöveg a nők elleni erőszak elleni hatékony állami fellépést szolgáló ún. Isztambuli Egyezmény kihirdetéséről szóló törvényjavaslatot, és a mögüle felsejlő valóságot igyekszik bemutatni. Előre is kérem az Olvasót, hogy türelemmel lásson hozzá az olvasáshoz. A szöveg tele lesz mindenféle felsorolással, szó- és szövegmagyarázattal, jogias kifejezésekkel. Mit tegyünk: jogalkotásról és jogalkotással való visszaélésről van szó, és az bizony nem sétagalopp.

Magyarország kormánya viccesen Valentin-napra időzítette az oly régóta a nőszervezetek követeléseinek középpontjában álló ún. Isztambuli Egyezmény ratifikálását célzó törvényjavaslat társadalmi vitára bocsátását. A vélemények megfogalmazására 9 nap állt rendelkezésre.

1. keretes

Az Igazságügyi Minisztérium honlapján közzétett előterjesztés két dokumentumból áll.

Az egyik maga a törvénytervezet, amely tartalmazza az Egyezmény szövegét, és a magyar fél ún. „fenntartásait” (az Egyezmény azon pontjait, amelyek betartására a magyar fél nem kíván kötelezettséget vállalni) angolul és hiteles fordításban magyarul is.

A másik egy „Hatásvizsgálati Lap” című táblázat, amelyben az előterjesztő (vagyis a magyar kormány nevében annak három minisztere, az igazságügyi miniszter, az emberi erőforrások minisztere és a belügyminiszter) – a miniszterelnökséget vezető miniszter egy tavalyi rendelete (MvM 12/2016) értelmében – a tervezett szabályozás megvalósításának feltételeit, várható előnyös és hátrányos következményeit firtató kérdésekre válaszol. Ezek a kérdések-válaszok írják körül tehát, hogy miképp képzeli a magyar kormányzat az Isztambuli Egyezmény betartását.

Mint tudjuk, az Isztambuli Egyezmény kifejezetten a nők elleni erőszak visszaszorítását, megfékezését, a nők és férfiak társadalmi egyenlősége útjában álló eme legfontosabb akadály megszüntetését célozza.

2. keretes

1. Fejezet: Naiv szakértő véleményt formál a kormány-előterjesztésről.

A törvénytervezet természetesen – minthogy az Egyezmény szövegét tartalmazza – nagyszerű jogi szöveg (még úgy is, hogy hemzsegnek benne a fordítási pontatlanságok), és csak üdvözölni lehet, hogy hamarosan a magyar jogrend részét képezi, immár jogilag is megalapozva a nők és férfiak közötti egyenlőséget biztosító állami intézkedések iránti követeléseinket. Minden okunk megvan rá, hogy őszintén örüljünk ennek a fordulatnak.

Fenntartások

Sajnos azonban, mivel az Egyezmény lehetővé teszi a csatlakozó államoknak, hogy némelyik pontra vonatkozóan fenntartásokat fogalmazzanak meg (vagyis egy-egy cikket vagy azok valamely részét ne alkalmazzák, ne illesszék be saját jogrendjükbe), Magyarország nem habozott fenntartani magának a jogot, hogy bizonyos könnyűnek vagy „intimnek” tekintett bűncselekmények esetén (ilyen pl. a szexuális erőszak) nálunk ezután is maguknak a sértetteknek a kezdeményezésétől függjön, hogy indul-e eljárás az elkövető ellen, és a sértett tartós szándéka kell ahhoz, hogy az eljárás le is folytatódjon. (Ez súlyos hátrányba hozza azokat az áldozatokat, akik fenyegetett vagy kiszolgáltatott helyzetben vannak, hiszen ők gyakran kényszerülnek arra, hogy ne indítsanak eljárást, vagy hogy visszavonják a feljelentésüket.) A többi fenntartás, a kormány sajátos menekültpolitikájával összhangban, a különböző jogállás alapján itt tartózkodó külföldi állampolgárokat érinti. Magyarország a jelek szerint igyekszik elkerülni, hogy ezeknek az áldozatoknak az ügyeit vizsgálnia, illetve az áldozatokat védenie kelljen. A tervezet szerint tehát a családon belüli vagy párkapcsolati erőszak külföldi állampolgár áldozata nem kaphat önálló tartózkodási engedélyt, ha az ellene elkövetett erőszak miatt partnerét pl. kiutasítással sújtják: mehet bántalmazójával együtt, ahová tud. A magyar kormányzat szemében, úgy látszik, az erőszakos külföldi családfő nem erőszakos családtagjai csak akkor méltók arra, hogy továbbra is Magyarországon éljenek, ha hajlandók csendben tűrni a terrort.

Az elnevezés

Mióta Magyarországon egyáltalán szó van a nők elleni erőszakról, mindig probléma volt, hogy mi is legyen a neve. Eleinte – mivel a „nők elleni erőszak” kifejezés rendkívüli ellenállást szült („még azt fogják hinni, hogy minálunk csak úgy erőszakolgatják a nőket”, riadozott egykori felelős államtitkárunk), családon belüli erőszak néven kezdték nevezni. Ennek azonban az lett a következménye, hogy a figyelem áttevődött a gyermekekre, az idősekre, a fogyatékosokra, a FÉRFIAKRA – csak a nőkről nem volt ildomos beszélni, az ő általuk elszenvedett erőszakról mondták sokan, hogy arról már rengeteget, túlságosan is sokat beszéltünk, legyen most VÉGRE szó a többiekről, hiszen MINDENKIT EGYARÁNT érhet erőszak. Persze ez nem igaz: a párkapcsolati, a nők elleni erőszak egy olyan társadalmi jelenség, amelynek az áldozatai elsöprő többségben nők, elkövetői pedig még nagyobb mértékben férfiak. A nők elleni erőszak – ahogyan azt az Isztambuli Egyezmény egyértelműen meg is fogalmazza – a nők társadalmi alávetésének évezredes eszköze, amelyet érdemes felszámolni, ha egyenlőségen alapuló, hatékony társadalomban akarunk élni.

Kormányok jöttek, kormányok mentek, az egyiknek a „nők elleni erőszak”, a másiknak a „családon belüli erőszak” sértette az érzékenységét (na, nem a jelenség maga, csupán az elnevezés): most épp ott tartunk, hogy kormányzatunk, ha már muszáj a dolgot néven nevezni, „kapcsolati erőszakot” mond, az oly sokat kárhoztatott politikai korrektség jegyében szigorúan ügyelve a nem-semlegességre. Pedig mindegy, mi a neve, csak az lenne a lényeg, hogy elismerjük: ez a probléma a nőket érinti, elsősorban az ő társadalmi hátrányaik okozója, s egyben következménye. Ahhoz azonban, hogy fel lehessen lépni ellene, szembe kell nézni vele, meg kell ismerni okait, természetét, kiterjedtségét, jellegzetességeit.

Adatok kellenek

Hazánkban rendkívül nehéz nemek szerint értelmesen – tehát mélyebb elemzésre is alkalmas módon – bontott statisztikai adatokhoz jutni, különösen olyan – bűnügyi, igazságügyi, szociális, egészségügyi – adatokhoz, amelyekből éppen a nők elleni erőszakról, vagy általánosabban a nők elleni hátrányos megkülönböztetésről lehetne következtetéseket levonni. Ezért nagyon fontosak az Egyezménynek azok az előírásai, amelyek szerint a részes államok „rendszeres időközönként megfelelően bontott adatokat gyűjtenek”. (Az angol szöveg szerinti „disaggregated relevant statistical data” a hivatalos magyar fordításban már csak „leválogatott statisztikai adatként” jelenik meg. Nincs odaírva szó szerint, de a nemzetközi szakma pontosan tudja, hogy releváns „leválogatáson” magyarul nemek – és más a téma szempontjából fontos jellemzők, pl. életkor – szerint bontott adatokat kell érteni. Márpedig ez minálunk jelenleg még, ha nem írják oda világosan, egyáltalán nem evidens.) Mindenesetre, mint a Hatásvizsgálati Lapból megtudjuk, adatgyűjtés, kutatás és köztudatformálás céljára a kormány saját forrásból évi 90 millió forintot szán. Majd ha látjuk, hogy még mire és miből mennyit terveznek elkölteni, el fogjuk tudni dönteni, hogy sok-e ez vagy kevés.

Vágjunk hát bele.

A megvalósítás

Idáig tehát évi 90 millió forint saját forrással kíván a magyar kormányzat az Isztambuli Egyezményhez, vagyis, az előterjesztés szóhasználatával „a nőkkel szembeni és a kapcsolati erőszak” elleni küzdelemhez hozzájárulni. Szőrszálhasogatásnak tűnhet, de ismét hangsúlyozom, mert a gyakorlat szempontjából nagyon fontos: bár az Egyezmény magyarra fordított szövege még tartalmazza a nőket érő (nőkkel szembeni) erőszak kifejezést, a megvalósítással foglalkozó feladatleírás azonban már csak a kapcsolati erőszak nem-semlegesnek szánt kifejezésével operál.

Az Isztambuli Egyezmény rengeteg feladatot ír elő. Természetesnek tarthatjuk, hogy attól, hogy egy ország ratifikálja, beiktatja hazai jogrendjébe, még nem lesznek országosan működő ellátóintézményei, átszervezett igazságszolgáltatása és gyermekvédelme, átképzett bírái, rendőrei, pedagógusai, pszichológusai, orvosai, szociális és gyermekvédelmi szakemberei, kidolgozott, kipróbált és működő eljárásrendjei, felszerelt, berendezett szolgáltatásai, menedékhelyei, kiképzett szakszemélyzete, kész tananyagjai, futó programjai …

Mégis feltűnő, hogy az előterjesztés a megvalósítandó feladatok körét mindössze egy (egyébként már létező) országosan elérhető segélytelefon-szolgálatra, a menedékotthon-hálózat bővítésére, a néhány helyen hozzájuk tartozó ún. kiléptető lakások számának, felszereltségének, ellátottságának fejlesztésére, valamint újdonságként a kapcsolati erőszak súlyossá válását megelőzni hivatott ambulanciák létesítésére, valamint az elsősorban a kamaszokat megcélzó felvilágosító programokra, szemléletformáló, figyelemfelkeltő kampányokra, a kapcsolati erőszakkal érintettekről reprezentatív kutatás folytatására és tájékoztató anyagok kiadására korlátozza, miközben nem jelöli meg, hogy az Egyezmény többi előírását hogyan, mikor, milyen ütemezésben, milyen forrásból tervezi teljesíteni.

Mert ha az előterjesztők netán olvasták az Isztambuli Egyezményt, akkor tudniuk kell, hogy annak szerves része a büntetőeljárás, az igazságszolgáltatás mélyreható reformja, a gyermekvédelem, a gyámügyi igazgatás, az egészségügyi (ezen belül a pszichológiai, pszichiátriai) ellátás, s az ezekre vonatkozó jogszabályok, eljárási szabályok alapvető átszervezése, mindezek mellett szerteágazó alap- és középfokú oktatás, szakképzés, tananyagfejlesztés, tudományos kutatás (ami sokkal több, mint a tervezett, és egyébként fontos és hasznos „érintettségi felvétel”), és még mi minden!

Csodálkozásra nincs ok: az Egyezmény kihirdetését megelőző hosszadalmas egyeztetési folyamatból mindvégig kihagyták, sőt kizárták a nők elleni erőszak leküzdésével tényleg negyedszázada foglalkozó nőszervezeteket (tudjuk, azokat, amelyeket előszeretettel „álcivileznek” le nap mint nap), tudomást sem vettek az általuk – és a nemzetközi szakmai közösség által – felhalmozott szaktudásról. Ez utóbbi ugyanis a ratifikációs folyamat tényleges céljai szempontjából teljesen fölösleges holmi.

Hogyan is képzelik

A magyar kormányzat az Isztambuli Egyezményből reá háruló feladatokat – az évi 90 milliónyi kutatásra és propagandára fordítandó költségvetési forráson kívül – négy, többnyire már futó, lefutott, meghirdetett, elbírált, az Európai Unió által finanszírozott EFOP-os program (Emberi Erőforrás Fejlesztési Operatív Program), vagyis az EU-s fejlesztési források terhére tervezi megoldani, tudósít a Hatásvizsgálati Lap.

Ezek:
3. keretes

Vegyük előre a két pályázatos projektet

Mivel a jelenlegi EU-s támogatási ciklusban már az ún. Központi Régiót nem lehet támogatni – ugyanis Budapest és környéke fejlettségi szintje elérte az uniós átlagot -, egy percig se tévesszük szem elől, hogy azokat az Egyezmény által előírt feladatokat, amelyeket természetesen a Központi Régióban sem látnak el, kizárólag a nemzeti költségvetésből lehetne finanszírozni. Az előterjesztés azonban erről egy szót sem szól. Amire tehát az EU nem ad pénzt, azt nem fogjuk megcsinálni – Isztambul ide vagy oda!

A „Védőháló a családokért” pályázati felhívás ötödik éve fut, eredetileg nem is erre a célra szánták (meghirdetésekor talán még meg sem született az Isztambuli Egyezmény, nem hogy aláírtuk volna). Ennek a projektnek a keretében önkormányzati, egyházi, civil szervezetek pályázhattak 20-40 millió forintos támogatásra megelőző, felvilágosító programok lebonyolítására kifejezetten fiatalok, kisgyermekes családok körében. A projekt összkerete 6,2 Mrd Ft volt. A kiírást sajnálatos módon azonban – bár az előterjesztés erről a körülményről nem tesz említést – 2016 júliusában felfüggesztették, mivel addigra már kimerült a reá szánt forrás. Így most nem időznénk hosszabban annál a kérdésnél, hogy vajon miféle felvilágosító és érzékenyítő programokra is lehetett korábban pályázatokat benyújtani, s hogy ezeknek végül is mi köze lehet az elbírálásukkor még meg sem hirdetett Egyezmény-ratifikáláshoz.

A másik pályázatos projekt, a „Biztos menedék” a meglévő rendkívül csekély számú, meglehetősen alacsony színvonalú ellátást nyújtó, gyengén felszerelt menedékotthon, védett ház (1 darab) átmeneti szállás és (jelenleg összesen négy darab) kiléptető lakás bővítését, fejlesztését teszi lehetővé. Támogatja továbbá ún. krízisambulanciák létesítését (ilyen egyáltalán nincs még, és természetesen a létrehozásához és működtetéséhez a jogszabályi környezetnek is változnia kellene, de persze erről szó sincs az előterjesztésben).

Ennek a cikknek nem tiszte mai helyzetet részletesen ismertetni. Elég legyen annyi, hogy ma a bántalmazott nők ellátását törvény nem támasztja alá, a velük foglalkozó szakemberek célzott képzésben nem részesülnek, a szálláshelyek száma az ENSZ által húsz éve ajánlott szám huszadát sem éri el, az előterjesztésben használt „fejlesztés”, „bővítés” kifejezés tehát legalábbis eufemizmus. Helyesebb volna „kidolgozásról”, „létrehozásról”, „megalkotásról” beszélni.

A „Biztos Menedék” pályázati kiírás összkerete 1,64 Mrd forint. A felhívás szerint a támogatott projektek várható száma 36-56 db. Egyenként átlagosan tehát mintegy 30-35 milliós támogatásra lehet számítani, de lássuk a részleteket.

A kiírás három fő tevékenységet támogat:

felsorolás2

Az Egyezmény által előírt, országosan elérhető ellátórendszert – ambulánsan igénybe vehető jogi, pszichológiai, szociális ellátással, otthont nyújtó menedékhelyekkel, a társadalmi reintegrációt jelentő átmeneti, még szociális munkával is támogatott lakhatás biztosításával együtt – ez a projekt fogja (fogná) megteremteni és működtetni. Fontos információ a kiírásban, hogy a pályázóknak 48-54 hónapos időkeretben kell tervezniük a pályázati támogatásból finanszírozott fejlesztést és ellátást.

Hely hiányában azt tanácsolom a kedves Olvasónak, hogy nézzen bele a pályázati felhívásba, és böngészgesse a támogatandó tevékenységek listáját, majd pedig annak ismeretében hüledezzék velem együtt azon, hogy a pályázatkiíró állam évi 15 millió (vagyis havi 1,25 millió) forintból képzeli el azt, hogy a pályázó szervezet bántalmazott nők és gyermekeik számára komplex ellátást biztosító intézményt hozzon létre, szereljen fel, üzemeltessen, abban számos képzett és gyakorlott diplomásból (jogász, pszichológus, szociális munkás), valamint egyéb kisegítő alkalmazottból álló személyzetet foglalkoztasson. Az otthont nyújtó ellátást biztosító krízisotthonokra (ugyancsak épülettel, berendezéssel, felszereléssel, üzemeltetéssel, valamint fizetett szakszemélyzettel együtt) az EU-s támogatást nagylelkűen osztogató államunk már csak évi 10 millió (havi 800 000) forintot szán. A kiléptető, más néven félutas házak létesítését, bővítését, működtetését pedig lakásonként kb. havi 400 000-ből képzeli el, s ez utóbbi tényleg elég is lehetne, ha az egész pályázati konstrukció nem feledkezne el a négy (ill. nyolc) hétnél hosszabb gondozást igénylő kliensek ellátásának fejlesztéséről. Olyan bántalmazott nők otthonára kell gondolni, amely a rövid távú krízis-gondozás és a félutas ház között nyújt akár egy-két-három évig is ellátást. Nagyon sokan vannak ugyanis az olyan bántalmazottak, akik súlyosan traumatizáltak, akik elveszítették a munkaképességüket vagy munkájukat, akik nem tudták befejezni tanulmányaikat, akik gyesen, gyeden vannak, akik veszélyben vannak az igazságszolgáltatás és a gyermekvédelmi eljárások rendkívüli lassúsága miatt, tehát önálló lakásba nem helyezhetők még ki … Ennek a köztes (és legtöbb költséget, szakértelmet igénylő) intézménynek a hiánya várhatólag nagyon meg fogja terhelni mind a krízisotthonok, mind a félutas házak kapacitásait.

Pedig, mivel a félutas házakra szánt pályázati keret felhasználása során bérleményben és maximum felújításban és berendezésben kell gondolkodni, és mivel ez az ellátási forma, ha valóban kielégítően működő menedékotthonokra épülne, már nem igényelne több teljes munkaidős külön munkaerőt, bizonyára valóban felépíthető és ellátható lenne ebből a keretből.

2. Fejezet: A szakértő szeme lassan felnyílik, és rádöbben: itt egyáltalán nem az Isztambuli Egyezményről van szó.

Lássuk tehát, milyen szerepet szán a kormány a két kiemelt projektnek az Egyezmény megvalósításában.

Távolban egy … két fehér vitorla

Az Európai Unió támogatási rendszerében, mint tudjuk, a kiemelt projektek elvileg olyan feladatokat finanszíroznak, amelyeket eleve csak egy bizonyos szervezet lehet képes, mondjuk azért, mert olyan szervezetből csak egy van az egész országban. Ez az elv. A gyakorlat azonban az, hogy a kiemelt projekteket nem kell versenyeztetni, könnyedén oda lehet ítélni a kiíró állam által helyzetbe hozni szándékozott, netán épp erre a célra létrehozott vagy transzformált szervezetnek.

Mi is épp ennek vagyunk most a tanúi.

Az Isztambuli Egyezmény kihirdetéséről szóló törvénytervezet Hatásvizsgálati Lapján az Egyezmény megvalósítását szolgáló eszközökként bemutatott két kiemelt projekt kedvezményezettje egy és ugyanazon szervezet. Már ez is szép, de a dolog ennél azért bonyolultabb.

A „Kríziskezelő szolgálatok fejlesztése”, valamint a „Családbarát ország” kiemelt projektek „… felhívásra a 1037/2016. (II. 9.) Korm. határozatban megjelölt Családbarát Ország Nonprofit Közhasznú Korlátolt Felelősségű Társaság nyújthat be támogatási kérelmet”, olvassuk a két Felhívás 4.1. pontjában.

Már ütjük is fel az interneten a 1037/2016 (II. 9.) Kormányhatározatot. Az EFOP kiírásainak hosszú sorában a következő táblázatrészt találjuk:

tábla
Vagyis tavaly (2016) februárban az állam akkor épp CSINI néven futó családpolitikai háttérintézete számára voltak kiírva ezek a kiemelt projektek. De közben szegény CSINI, egy újabb, 1312/2016. (VI. 13.) Korm. határozat értelmében jogutódlással megszűnt, tevékenységét és munkatársait (lásd a honlapját) mindenféle állami szervek vették át, ám közöttük egyáltalán nem szerepel a Családbarát Ország Nonprofit Kft.

Ez utóbbi, vagyis a Családbarát Ország Nonprofit Kft réges-régi cég, a tárolt cégkivonat szerint már 1998-ban bejegyezték, de a neve és székhelye csak 2016. május 17-én lett az, ami most, és a változás június 7-én lett bejegyezve (óh, vállalkozások és civil szervezetek kedves tagjai, munkatársai: kinek szokott ilyen sebességgel átmenni a társasági szerződés- vagy alapító okirat-módosítása?), azaz pár nappal a CSINI-t megszüntető korm.hat. kelte előtt, viszont jóval az EFOP projektjeit, így a konkrét szervezetekre kiszignált kiemelt projekteket is meghirdető február 9-én kelt kormányhatározat után. Vagyis a mondott kiemelt pályázó NEM jogutódja a CSINI-nek, csakcsupán megkapta székházát, meg még egyet-mást: leginkább az egykor még egyáltalán nem neki szánt, távolról sem csekély pénzösszegeket.

Nézegetjük a cégkivonatot tovább.

Milyen tevékenységekkel jegyeztette be magát a Családbarát Ország? A teljesség igénye nélkül: könyvkiadás, könyvkötés, számítógépes játék kiadás, szoftverkiadás, programozás, adatfeldolgozás, világháló-portál szolgáltatás, mérnöki tevékenység, fényképészet, iskolai előkészítő oktatás, alapfokú, középfokú felsőszintű és felsőfokú oktatás, sport, szabadidős képzés, kulturális képzés, előadóművészeti tevékenység, testedzési szolgáltatás – ezek bejegyzése még 2013-ban történt, aztán 2016-ban főtevékenység: máshová nem sorolt egyéb közösségi, társadalmi tevékenység, és további melléktevékenységek: film, televíziós műsorgyártás, rádióműsorgyártás, múzeumi tevékenység, történelmi hely építmény, egyéb látványosság működtetése. A pénzforgalmi jelzőszám is 2013-ig még csak egy lakossági bank (OTP), 2016 májusától egy, majd 2016 novemberétől további 3, a Magyar Államkincstár által üzemeltetett számláról tudósít. A vállalkozás tehát hirtelen államigazgatási szerv lett.
De érdekes.
A Családbarát Ország majd csak 2016 augusztusára kapaszkodik fel az állami uborkafára abba a magasságba, hogy a Közbeszerzési Hatóság értesítőjében hirdethessen pályázatot egyik honlapja elkészítésére, tartalommal feltöltésére és működtetésére. Mára remekül üzemel, naponta tíz-húsz új cikkel bővül: mi is ilyen webfejlesztőt szeretnénk …

Az állam tehát létrehozott, illetve pontosabban államosított egy nonprofit Kft-t (még pontosabban bevallotta, hogy ez a nonprofit Kft. valójában állami tulajdon), annak érdekében, hogy az Isztambuli Egyezmény végrehajtásához megkerülhetetlen fejlesztéseket az EU támogatásaiból finanszírozva koordinálja. Miért kéne, hogy Kft-nk pont azokhoz a tevékenységekhez értsen, amelyek a végrehajtandó kiemelt projekt-kiírásban fel vannak sorolva? Majd kiszervezi, nem? Nem a végrehajtáshoz, hanem a kiszervezéshez kell értenie. (Bár ezzel az erővel akár olyan szervezeteket is meg lehetett volna bízni a feladattal, amelyek ezzel foglalkoznak, azok talán ahhoz is értenének, hogy hová és milyen feltételekkel érdemes kiszervezni a kiszervezendőket.)
Mi is itt a probléma?

Hát az, hogy a Cégbíróság nyilvántartásában a mondott szervezetet korábban úgy hívták, hogy Magyar Vitorlás Központ Nonprofit Kft. Azelőtt meg Zánka Tours néven futott, s csak akkor alakult át Magyar Vitorlás Központtá, amikor a Magyar Vitorlás Szövetség tagsága fellázadt és leváltotta elnökét, a hol KIM-államtitkár, hol kormánybiztos, hol pusztán csak a kormánykörökhöz tartozó Gál András Levente ügyvédet, aki egyszersmind a kis üdülési cégecske felügyelőbizottságának tagja volt akkor.

Az mindenesetre ma is jól látható, hogy 2013-ban még ezen a ma már nem létező néven is vadonatúj volt, ennek ellenére jó sok milliós közbeszerzést és egyéb állami pénzeket kaszálhatott. Az anyaszervezet, a Magyar Vitorlás Szövetség viszont kétségbeesetten tiltakozik: nyilván összekeverték őket ezzel a noname, de ugyanakkor mégis megtévesztő nevű szervezettel, és a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium 2013. október 31-én helyettük a csupán pár hónapja jelen lévő, és semmiféle szakmai tapasztalattal nem rendelkező, tagságot, eredményeket felmutatni nem tudó Magyar Vitorlás Központtal kötött partnerségi megállapodást a vitorlás sportot és a vízi közlekedést érintő jogszabályok előkészítése és véleményezése tárgyában. Ejnye, micsoda kínos tévedés…

Kedves Olvasó, itt tessék átváltani valamelyik testvérportálunkra, majd átlátva-érezve a vitorlássport szépségeit, lehet folytatni az ismerkedést a nők elleni erőszak leküzdésével foglalkozó egyezménnyel. Most szögezzük le, hogy amin a HVG, az Index, a 444 és az Átlátszó éveken át molyolt, hogy t.i. ez a formáció így 24 milliót vagy úgy 27 milliót kaszált mindenféle előre lezsírozott közbeszerzéseken, az csak felvezetés volt, előhang.
Itt mi most 8,16 milliárdocskáról beszélgetünk.

Vissza az Egyezményhez

Mit kell hát ennek a tojáshéj-a-fenekén vadonatúj szervezetnek csinálnia az Isztambuli Egyezmény megvalósítása érdekében? Nézzük csak, mit tartalmaz a két felhívás (amelyek kiírásakor a majdani célszervezet – legalábbis a neve – még pajkos inger se volt talán…).

A „Kríziskezelő szolgáltatások fejlesztése” (EFOP 1.2.4., keretösszeg: 1,6 Mrd Ft) projekt tényleges céljait, feladatait illetően a kedves Olvasó ugyancsak a felhívásban keresgélve tájékozódhat részletesen. Most elégedjünk meg annyival, hogy a ma működő krízis-telefonszolgálatok kapacitáshiányosak, technikai fejlesztésre is szorulnak, és a Hatásvizsgálati Lap szerint „…szükség van egy olyan szakszolgálat felállítására, mely az ország minden területéről elérhető; és lehetővé teszi konkrét esetek és élethelyzetek kapcsán a pszichológiai és jogi tanácsadás biztosítását, valamint a szociális munka eszközeivel való segítségnyújtást…”. Vagyis a kiemelt projekt a már ma is országosan és ingyen elérhető krízistelefonszolgálatokat kívánja országosan és ingyen elérhetővé tenni, a Családbarát Ország Nonprofit Kft. EU-s forrásokból támogatott központi erőfeszítései révén (tényleg ez van odaírva a Hatásvizsgálati Lapon, nem én találtam ki). És akkor ott van még az obligát (és valóban fontos) képzés, szemléletformálás, természetesen kizárólag az állami, és újabban a Családbarát Ország égisze alatt működő Országos Krízis és Információs Tanácsadó Szolgálat (OKIT) szakembereinek tapasztalatait adva át.

Nagyon hasznos, üdvözlendő gondolat, hogy ennek a folyamatnak a során a fejlesztés mellett képzést, felkészítést is terveznek, bár ezekkel a tevékenységekkel a másik kiemelt projekt keretében, ugyanezen célszervezet végrehajtásában is számolnak. Érdekes kérdés tehát, hogy azonos szervezet két forrásból finanszírozott nagyon hasonló tevékenységeit, egymást átfedő célcsoportok vonatkozásában – vajon hogy lehet majd (lehet-e, kell-e egyáltalán?) elhatárolni.

Érdekes kérdés az is, hogy vajon mitől ért jobban az újszülött Családbarát Ország a kapcsolati vagy bármilyen erőszak áldozataival való foglalkozáshoz, mint a témával évtizedek óta foglalkozó szervezetek. Mindenesetre csak remélhetjük, hogy a NANE  (a nők és gyermekek elleni erőszak áldozatai számára 1993 óta a nemzetközi sztenderdek szerint kidolgozott módszertan alapján telefonos segélyszolgálatot biztosító civil szervezet), a több, mint tíz éve a nők elleni erőszak áldozatainak jogsegélyszolgálatot és bíróság előtt képviseletet nyújtó Patent Egyesület, valamint a gyermekek számára legalább húsz éve telefonos segélyszolgáltatást nyújtó Kék Vonal is a projekt által fejlesztendő kedvezményezettek között lesz. Most, hogy már a mindeddig ezeket a szervezeteket támogató Norvég Civil Támogatási Alap forrásai is kiapadni látszanak, épp ideje, hogy helyét és szerepét – ha nem is költségvetésből, de legalább uniós támogatási forrásból – a magyar állam vegye át.

A „Családbarát Ország” (EFOP 1.2.6. keret: 7 Mrd Ft) – mely projekt, mint láttuk, „nevét a róla elnevezett”, korábban Magyar Vitorlás Központnak, még korábban Zánka Toursnak nevezett formációról nyerte [ha idáig elolvastad, kitalálhatod, hogy ez a bonmot honnan van] –4. keretes– miheztartás végett: hogy mi is tudjuk, merre hány méter a nők elleni erőszakkal szembeni állami fellépést előíró nemzetközi egyezmény.

Van itt szó kutatásokról, ilyen-olyan családmintákról, örökbefogadásról, a különböző nemű, korú, helyzetű emberek „kapcsolati erőszakkal” való „érintettségéről” (?), az idősek szabadidős tevékenységeiről, média-használatáról, a „Családbarát Hely” márka védjegyről (!!!), a gyermekvállalás ösztönzéséről.

Csak nők elleni erőszakról, arról nem.

Mint már jeleztük, nem látszik kristálytisztán, hogy egyrészt mennyiben tekinthető ez a „Családbarát Ország” projekt az Isztambuli (a nőkkel szembeni és a – legyen: – kapcsolati erőszak elleni hatékony állami fellépést szolgáló) Egyezmény megvalósításának, és az sem egészen világos, hogy hol és hogyan különíthetők majd el a gyakorlatban a kétféle kiemelt projekt alapján végzendő tevékenységek.

Mindenesetre lassan körvonalazódik azért, hogy mi mindenhez kell majd a tavaly ilyenkor még Magyar Vitorlás Központ nevet viselő kócerájnak, ma már államilag felduzzasztott szervezetnek értenie ahhoz, hogy jól költse el a célra rendelt 8,6 Mrd forintot. … Csak hát: miért épp a volt vitorlások? Mit tudnak ők, amit mi nem? (Hacsak vitorlázni nem.)

Minek is nekünk az Isztambuli Egyezmény?

Az előterjesztőnek a Hatásvizsgálati Lapon kell megválaszolnia azokat a kérdéseket, hogy a tervezett intézkedés (azaz az Isztambuli Egyezmény ratifikálása) milyen hatást fog gyakorolni az ország versenyképességére, a foglalkoztatásra, a társadalom fontos szereplőire – vállalkozásokra, államigazgatásra, lakosságra – nehezedő adminisztrációs terhekre, hátrányos helyzetű csoportok társadalmi felzárkózására, a társadalom egészségi állapotára. Mivel az előterjesztő a feltett kérdésekre egytől egyig nemmel, ill. nullával válaszol, úgy látszik, szerinte sem a foglalkoztatásra, sem az ország versenyképességére, sem az adminisztrációs terhekre, sem társadalmi csoportok felzárkózására, sem pedig a lakosság egészségi állapotára nem várható hatás az Egyezményben foglaltak bevezetésétől.

Ebből bárki megállapíthatja, hogy a kormányzat sem nem érti, sem nem veszi komolyan az Isztambuli Egyezményt. Fogalma sincs, hogy – azon kívül, hogy „hajózni márpedig kell” – mégis mire jó az.

Versenyképesség. Pedig óriási tévedés, hogy az Isztambuli Egyezményhez való csatlakozás (persze, ha nem a saját zsebünk megtömését értjük rajta) ne járulna hozzá az ország versenyképességének a javításához!

Először is nő a szakemberek képzettsége (ráadásul egy nagyon modern ismeretanyaggal – a nők és férfiak egyenlősége témakörrel – bővül). Azon kívül, mint láttuk, Az EFOP 1.2.1- (Védőháló) projektje kifejezetten a női munkaerővel foglalkozik. Ha komolyan gondolja a kormányzat, hogy erre a projektre is építi az egyezményhez való csatlakozás megvalósítását, akkor feltétlenül kell a versenyképesség javulásával is számolni.

Foglalkoztatás. Ugyancsak tévedés azt állítani, hogy az Isztambuli Egyezményben foglaltak bevezetése, alkalmazása ne növelné jelentékenyen a foglalkoztatást. Egyrészt növeli a kereslet oldaláról, mivel a növekvő szolgáltatások ellátása (ha komolyan veszik) jelentékeny szakember-igénnyel jár. Ha a kormányzat NEM TERVEZ foglalkoztatás-növelést, akkor hozzá se fogjon a fenti projektekhez, az Isztambuli Egyezmény megvalósításához. Sok új szociális szakember, pszichológus, jogsegélyszolgálatos, családgondozó, menedékotthoni ellátó, képző, kutató, program-menedzser, krízis-telefonszolgálatos, tanácsadó, stb. stb. szükséges a program megvalósításához és fenntartásához. Ráadásul ezek a tevékenységek jellemzően női foglalkozások, vagyis már a szakemberképzés- és alkalmazás maga is női foglalkoztatás-növekedést indukál.

Amellett, mivel a nők elleni erőszak leginkább érintett sértetti csoportja a munkavállalási korú női népesség, ezért az Egyezmény előírásainak alkalmazása révén gyorsan és tömegesen javulni fog a nők munkaképessége, javulni fog a nők és gyermekek egészségi állapota (valószínűleg a férfiaké is, de az talán csak közvetetten), vagyis a kínálat oldaláról is lehetővé válik a foglalkoztatás növekedése.

A mi számításaink szerint 2-300 ezer bántalmazott nő járkál közöttünk most. Ezek közül a legrosszabb helyzetben lévők a munkaerőpiacról is kiszorulnak. Mások csak alacsonyabb színvonalú, vagy rosszabb feltételek közötti alkalmazással kénytelenek megelégedni. A nők helyzetének lényeges javulása észrevehetően átrendezheti a munkaerőpiacot!

Adminisztratív terhek. Nehéz elhinni, hogy tényleg megtörtént az intézkedés adminisztratív terhekre gyakorolt hatásainak érdemi vizsgálata. Hiszen egy hatékony nővédelem drámaian csökkentené a gyámhivatalok és gyermekjóléti szolgálatok adminisztratív terhelését. Mások persze növekedhetnének – mindezek érdemi felméréséhez komolyabban át kéne tekinteni az Egyezmény megvalósításához szükséges teendőket. Hogy egy példát említsünk: az a bizonyos „leválogatott” (vagyis nemek és más fontos társadalmi jellemzők szerint bontott), a nők elleni erőszak kutatását elősegítő adatgyűjtés egész biztosan növelni fogja az önkormányzatok, rendőrségek, gyermekotthonok, bíróságok, iskolák és minden, a humán erőforrás bármely szeletével foglalkozó intézmény adminisztratív terheit. Ha persze nem vesszük komolyan a csatlakozás aktusával megígért kötelezettségeinket, akkor nyilván az adminisztratív terhek sem fognak változni.

Társadalmi felzárkózás. Kétség nem fér hozzá, hogy – megint csak amennyiben tényleg komolyan vesszük az Egyezmény ratifikálásával magunkra vállalt feladatokat – az intézkedéstől már középtávon jelentős társadalmi felzárkóztatási eredmény várható. Az egyik legjelentősebb és leglátványosabb eredmény, amit az Egyezmény (tehát nem pusztán az itt ismertetett szűkített program) teljes körű bevezetésétől várhatunk, az az állami gondozásba kerülő gyermekek számának drámai csökkenése lesz. Ez a nagyon hátrányos helyzetű társadalmi csoport, amely a nagy társadalmi problémák (prostitúció, hajléktalanság, egyéb társadalmon kívüli helyzetek) egyik fő forrása, elsősorban a családon belüli erőszak kezeletlenségének a következményeképp jön létre újra és újra. De, mint feljebb már volt erről szó, amennyiben az Egyezmény előírásait egy jól és alaposan megtervezett, gondosan ellenőrzött és folyamatosan javított program keretében vezetik be és működtetik, a nők munkaerőpiaci, vagyoni felzárkózásával, egészségügyi helyzetük érezhető javulásával – ezek révén pedig a gyermekek tömegeinek jobb helyzetbe kerülésével –, vagyis jelentékeny társadalmi csoportok felemelkedésével számolhatunk.

Egészségre gyakorolt hatás. Az Egyezményben foglaltak alkalmazásának nagyon jelentős egészségügyi hatásai várhatók. (Nem csak a nőkre, de először és elsősorban rájuk nézve.)

Igaz ugyan, hogy hazánkban nemigen végeztek ilyen kutatásokat, de más országokban igen, amelyek azt mutatják be, hogy milyen egészségügyi következményei vannak a nők elleni és a családon belüli erőszaknak, ezeknek mik a munkaerőpiacon, illetve az egészségügyben elkönyvelendő költségei.

Foglaljuk össze a lényeget:

Az Isztambuli Egyezmény által előírt bonyolult, sokrétű intézmény- és intézkedés-rendszerből ez az előterjesztés – a mögé állított pályázati és kiemelt projektekkel együtt – csak egy viszonylag szűk szeletre: a krízistelefonszolgálatra, a krízis-otthonok rendszerére és a gyermekvédelemben és szociális ellátásban dolgozók képzésére, valamint köztudatformálásra, kampányokra terjed ki. Természetesen ez is sokkal több lesz, mint amennyi ma van, s mi minden fejlesztést csak üdvözölhetünk. Nem is lenne baj, hogyha nem az egész Egyezmény egy csapásra való megvalósításával próbálkozna a kormány (nem is nagyon sikerülhetne), de hiányzik egy átlátható és betartható ütemterv, amelyben közép- és hosszabb távra előre le van fektetve, hogy az Egyezmény mely részei mikor, hogyan és miből fognak megvalósulni.

Amellett az előterjesztésben foglaltak sajnos nagyrészt nem felelnek meg a szakszerűség követelményeinek: a megvalósítás hátterét biztosítani hivatott fejlesztési projektek részben nem az Egyezmény céljait szolgálják, részben nem is kellően megalapozottak.

Nem újdonság, hogy az Európai Unió által az ország felzárkóztatására szánt horribilis összegek nem egyszer a köz helyett inkább bizonytalan kilétű cégek javát szolgálják. Ezúttal sincs semmi okunk a meglepődésre, amiért az Isztambuli Egyezmény megvalósítása örvén, illetve a helyett is, holmi bűvészkalapból előhúzott, soha nem látott-nem hallott, semmilyen múlttal és szakértelemmel nem rendelkező haveri cégecske ölébe hull újabb 8-9 milliárd, és az égvilágon semmi biztosítékunk nincs arra, hogy a projektidőszak végére valóban a nők elleni erőszakkal szemben képzetten és felszerelten fellépni képes és kész, folyamatos továbbképzéssel, szupervízióval támogatott, jól fizetett szakemberek sokasága munkálkodik majd a kitűnően ellátott intézményekben, jól megszervezett szakmaközi együttműködés keretében.

A kormány, mint láttuk – költségvetésből –, évi 90 millió forinttal kíván hozzájárulni az Egyezmény megvalósításához. A többi kiadást az Európai Unió által juttatott fejlesztési forrásokból tervezi biztosítani. És ha uniós támogatásból a Központi Régióra már nem lehet költeni, akkor a Központi Régióban nem lesz Isztambuli Egyezmény. Minek is törnénk magunkat: az Egyezményt kihirdető jogszabály előterjesztésében feketén-fehéren le van írva, hogy a kormány szerint ennek az egyezménynek az égvilágon semmiféle társadalmi hatása nem lesz. Se az egészségre, se a foglalkoztatásra, se az ország versenyképességére, se a hátrányos helyzetű csoportok felzárkóztatására. (Kész szerencse, hogy a vitorlássportra gyakorolt hatásra nem kérdezett rá a Hatásvizsgálati Lap.)

Kár, hogy az előterjesztő mindössze ennyit értett meg ebből az egészből… lehet, hogy elsőként mégis inkább Magyarország kormányát, valamint az országgyűlést kéne átképeznünk, érzékenyítenünk, alaposan kitanítanunk a nők elleni és a családon belüli erőszak jelentőségéről, társadalom-meghatározó szerepéről, mert így – ilyen tudatlanokra, felkészületlenekre – igazán ordas hiba volt rájuk bízni az országot.

2 thoughts on “Navigare necesse est

  1. Visszajelzés: A kormány 6 milliárd forintos uniós fegyvert vet be a családokért vívott háborúban | Átlátszó blog

  2. Visszajelzés: Dicséretes elégtelen | Iphigénia Emléklap

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.